Udvarhelyi temetőben

„Utas vagyok. És már lement a nap,
Fölöttem éj, egy kő fejem alatt.
Álmomban is híven hozzád vágyik szívem,
Hozzád vágyik szívem, Hozzád közel.”
(Unitárius ének)

Szabályos körben, kétszáznál is többen,
S közbül nő a sírhalom, egy örökké rakott
Csend-falon átszivárog a megbuggyant idő.
Egy-kettő-három-négy lapát,
Öt-hat-hét-sok lapát, rögök zenéje,
Rögök zenéje akasztja embernek szavát,
Ahogy a puha, agyagos, sárga földnek,
Mi e zöld fű alá nem illik sehogy,
Visszaadják a fáradt testet,
Csak a lélek ne pusztuljon,
Csak a lélek ne pusztuljon, nehogy!
Valaminek, Isten, mert maradni kell!-
A férfikar új és új énekbe kezd…
Engedd akkor magad megtalálni,
Életünk is benned, ekképpen zárni,
S ehhez pár holnapot, e mai naphoz,
Még számunkra följegyezz!

Gyönyörű, mély férfihanggal énekelték: “Utas vagyok. És már lement a nap…” -s az énekhang lefutott a völgybe, lassú, magasztos tánccal és visszhang formájában vissza-visszatért, néhol a szél is belecsípett kicsit, s az ily módon ismétlődő, egymásba fonódó szavak egyenesen a szívembe röpültek és onnan is visszhangként kellene továbbszálljanak…