És imádkozom

mennyi bámulatos isten s mind
lemorzsolja őket a képzelet

Nekem az az Egy kell,
aki Molnár Vilmosnak Csicsó után s
nekem Tusnád előtt – annál
az éles kanyarnál – megjelent.
Ismételgetem, mint Popriscsin,
egyre több ránccal, egyre több
véleményes jótétemény közepette.
Szalmalángok piszkafája:
magam vagyok a mihaszna
mantra, a féreg bútta fohász s az
estéli koponyahasító baltacsapás.
S ebben a sokszorosan élemedett korban,
annyi habzó szivárvány, bogra
kötött akasztófakötél és elhamarkodott
jelenés hétköznapisága között,
megijedek a jó szó jóságától,
az édes csók édességétől, az
ártatlan gyermek ártatlanságától –
ebben az élemedett, popriscsini kórban.
És imádkozom az ünnepért,
és imádkozom az őszinte,
Isten-megsegített teljességért.