Tíz félig szívott szivar a számban

Tíz félig szívott szivar a számban –
verítékben, haláltusában. Istennel?
Ígysúgyahogy. Veled? Ahogy hagyod.
A közöny kendője szememen kétrét,
kopott lyuk rajt’ a részvét.
Nincs vér, se seb mi nyílik,
múlni is úgy kell, ahogy illik.
Isten? Törött ladikokban.
Én? Tört magyarsággal, a honban.
Gyanús mélységgel, kétes magassággal.
Szó-marta, kiharapott szájjal.

Tíz félig szívott szivar a számban –
az üveg alján boldogság van és
szerelem: rizlinges, savanykás-édes;
ölelés: meglehet fanyar és mérges.
És ott van sok jóéjszakát csókod,
ahogy a gyönyört elárulva mondod
(ahogy zajló folyóban hullámzik a tested,
ahogy a szíved a szívembe mented ):
nincs vér, se seb mi nyílik
múlni is úgy kell, ahogy illik – Istennel?
Még ígysúgyahogy. Veled? Ahogy hagyod.

Tíz félig szívott szivar a számban –
halottaimnak megbocsáttam:
a születéstől kezdve mindent
jól volt az úgy, ahogy billent.
S bő könnyemen, ki még elhajózgat
hogyha megcsal, még meg is gyónhat.
Csak vér ne legyen, se seb mi nyílik:
múlni is úgy kell, ahogy illik – Veled?
Ígysúgyahogy. Istenem! Ahogy hagyod.
Uram! Mert te vagy a lelketvesztő,
a nemtudás utáni és a nemtő!

Tíz félig szívott szivar a számban –
elkélek még a folytatásban, midőn
annyi hasán metszett éjjel örök
csillaghullás után kémlel. Istennel?
Ígysúgyahogy. Veled vagyok, ahogy hagyod.
S mi lehet még e zárkalázban?
Atyám! Még ezt sem, azt sem láttam:
no emelj tovább, ne tudd mi véges,
magyar vagyok, lehet tisztességes:
rég nyitott seben a vérem árad,
lássanak meg, kik ide látnak.