Kész van a gyermekkötetem kézirata… Pásztor Andrea , a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre  Művészeti Szaklíceum IX. B. osztályos tanulója nagyon szép illusztrációkkal lepett meg (lásd pl. a vers alattit). Köszönöm szépen Neki! Imádom az ilyen együttállásokat: tehetséges, ügyes, szép! Na és az a bizonyos PONT: Andrea nagygalambfalvi. A szülőfalu.  Kányádi Sándor több szempontból is meghatározó az életemben, a verses könyv mottója is tőle van… A könyv valamikor, valamilyen formában meg fog jelenni, mert Sanyi bácsi is ezt írta:

„De a kikericsek,
a bátor őszikék
arra bátorítnak:
ne félj, nincs minden veszve még.”

Kányádi Sándor

A FOLYTON TÚLZÓ DUGÓHÚZÓ

Ide figyeljenek kérem!
Vagy ezer dugót kitéptem,
s higgyék nekem nyugodtan el,
biz’ egy sem tört közülük el.

Precíz vagyok s magabiztos,
csak dicsérjenek, sose tilos,
nálam még nem volt dugulás,
mondhatni nemesi vonás.

Húztam parafát a cárnál,
jobb vagyok hét fakanálnál,
rongyszőnyegre bor nem futott,
minden cseppje célba jutott.

Az meg pláne természetes,
seprő s lőre rettenetes,
litty-löttyel nem foglalkozom,
csak borásszal vitatkozom.

Nem is lehet már más a cél,
nyelem s a végem krómacél,
még kinyitok pár üveget
azután nyugdíjba megyek.

(Na most ebből az volt igaz,
mit a barátunk most falaz,
hogy miért, hát értsük meg mi,
szegény roppant mód szégyelli.

Húzta bizony rendületlen,
egy városi kerületben,
hol a törzsvendég nyakra-főre
megszomjazik a seprőre.

Nem láttál még annyi dugót,
mibe egy nap belefutott,
törte, nyúzta, szakította,
nem volt erő a pultosba.

Reggel pontban hatkor nyitás,
szombaton sem volt lazítás,
vörös borról, fehér borra,
felejtené, nem is csoda.

Egyszer egy idegen fazon,
táncot ropott az asztalon,
a legdrágább pezsgőt kérte,
ő az orosz cárnak nézte.

S ha nem lenne bőven elég
-alig mondtam el a felét-,
éjszaka is dolgoztatták,
a nagykaput vele fogták!)