Nagypénteken

Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?
(Mt 27,46; Mk 16,34)

Halálkék szájból buggyan ki az ima,
halántékban, ím, felrobban az ér,
már hűlt helyére nézget a szem vissza.
Atyám miért? Atyám! Mondd, mit tevél!?

Álom törik tűhegyes, száz szilánkra,
mellkasra omlik, lezuhan az áll –
s hogy mind vágynak a fogak is utána!
Atyám miért? Miért, hogy így hagytál?

Agyban és csontban forrni kezd a velő,
poshad a vér az erek kőfalán,
himnuszba, versbe a burján belenő,
hát, hogy lesz így feltámadás, Atyám?

—

és kézen fog akkor a gyermek
és csókol és magához ölel
és nem lehet nem hinnem benned
ha romokban hagysz is
ha pernyének hagysz is
ha senkinek hagysz is
ha jóságod magadhoz fel nem is emel

Való s igaz

„A rétek, útak csendesen
úsznak a hűvös vizeken
sejhaj
úsznak a hűvös vizeken – -„
József Attila: Dúdoló

A vers, a Vers
legyen veled!
A jót, a jót
elviheted,
ha jársz, jársz a
világon át:
a rím, a rím
igaz barát.

A dal, a dal:
szép dúdoló;
s a súly, a súly:
súlyos a szó!
Ha kell, mert kell,
mint a madár,
csak száll, csak száll:
hét a határ.

Magyar, magyar:
édes a nyelv,
amely, íme,
emberré tett.
S a vers, a vers:
ékszere, az!
Legyen, legyen
való s igaz.

Nyárádi szonett

“ujjaidból
eltűnt hittel
mit fogsz újat
kitalálni?”
Nyárádi Szabó Zoltán – Farsangutó elszármazottaknak

A domboknak támasztottam hátam,
fürkésztem a vézna, lassú vízfolyást,
egy megégett szószedet volt nálam,
meztelenségem a szégyen gyűrt palást.

Mondottam – magam, hogy így fogtam:
mi egyéb? Mihaszna tékozló fiú.
A határ? Már vártam, hogy fellobban,
félelmem rút volt, mocskos és szigorú.

Hazátlan! Kinek hazája, háza
áll, de nincsen, nincsen, nincsen ővele,
a horizont szélén Isten válla,
az égalja szenes, horpadt s fekete.

Hazátlan! Tested vihar kaszálja,
szálkák, szilánkok szúródnak szemedbe.