„Az esőzéseket követő sorozatos földcsuszamlások miatt Maros megyében két falut teljesen el kell költöztetni jelenlegi helyéről és más, biztonságosabb helyen kell újraépíteni.” (Romániai Magyar Szó, 2001.03.16.)

Ha megindul, felindul a föld is,
arrébb rak házat, kertet, templomot,
magunk maradékai, maradunk,
Isten biza minket itt megszokott.

Nem es szidjuk (?), ismerjük a kedvét,
hogy szigorú s olykor könyörtelen:
azt is veri, akit nagyon szeret,
hogy ehül a remény a Bekecsen.

*

Száz évet, kétszázat léptem,
házak között, miket istállók,
csűrök szerettek s titkon
ma is, megroskadva s általdöfve
emlékkel s felejtéssel,
csak azt a réges-régen
gyakorolt szerelmet
szeretnék szerelmeskedni,
itt a szegletben, a szélyin,
a Bekecs ölén faragott
s kidíszített bölcsőben.

*

S ameddig elérjük
e rossz fenekű lélekvesztőn
az igazságosság partjait
Istennel tartva,
megüvöltve olykor,
hány templomot
kell megácsolnunk,
hány harangot kell
újra megöntenünk,
hogy helye legyen
az ünnepek imáinak,
mert reng, reped, roskad
a föld s a Veszélymezőn
tatárok kaszabolnak
s töltik a fegyvert
titkos szerződésekkel
megbabonázott népek ?!

*

A szénégető arca,
mint fekete tükör:
hazamenvén
nem ismeri meg
se asszony, se gyermek,
de látják magukat
benne, ahogy
kúrálnak, takarnak,
kenyeret szelnek,
ahogy ritkásan, de
mosolyra is futja,
ahogy a paptanító elé
béülnek a kisebbek,
s melegedik a szívük,
ahogy a vásárhelyi
kemencék is melegednek.

*

Tovább! Ki a határba,
merre a lovak dobogása
hallszik, merre a szuronyok
szegeződnek s győztesek
veszítenek hont és háborút.
Menni, míg a templomtornyok
arasznyira majd ponttá
kicsinyednek, míg
fölébed érsz és
megnyílik a távol,
egészen Fogarasig.
Száz méterenként
visszanézni és belehajolni
a tájba, pászítani magad,
és számba venni
az ellenségek jóindulatát
s a barátok árulásait!

*
Bolondulhat, aki hogy,
boldoguljon, aki tud,
kéz a munkájába fog,
láb a hegynek nekifut.

Széllye, széle, szeglete,
telét a nép temesse,
őrizze meg a határt,
istványozzon csak tovább.

Tatárul és románul,
bolond, aki elárul,
verje meg a Fennvaló,
jól tapossa meg a ló!

Magyarósnak, Kendőnek,
Mikházára ’ Tetőnek,
ne szökjél te szépecske,
(sze) itt is jőnek elődbe.