Székely Figyelõ

Ha valami csoda nem történik, akkor tegnap pont került egy több mint két éve kezdõdött történet végére, ami így indult.
A hazai mindennapok ismerõi számára bizonyára nem volt ebben semmi meglepõ, amint hogy abban sem, hogy nyilvánvaló jogsértés történt, ugyanis a Belügyminisztérium kivételeket tett az ortodox egyházzal, több akkor érvényes szabály alól felmentette õket, ezzel pedig hátrányos helyzetbe hozta a történelmi magyar egyházakat, amelyek nem részesültek ugyanebben az elbánásban. Ezért természetesen panaszt tettünk a Diszkriminációellenes Tanácsnál, a történet folytatása itt található.

Bizonyára azzal sem okozunk meglepetést, hogy a bíróság ítéletét megfellebbeztük, hisz az nyilvánvalón jogsértõ volt. Tettük ezt elsõsorban azért, mert úgy gondoljuk, hogy ha létezik egy eszköz amivel élni lehet akkor azzal élni is kell, még akkor is, ha a siker esélye minimális. Márpedig azt talán nem kell hossza ecsetelni, hogy ebben az esetben is ez volt a helyzet, éppen ezért nagyon óvatos derûlátással tekintettünk a Legfelsõ Bíróság tegnapi tárgyalásának végkimenetele elé. Annál nagyobb azonban az elégtételünk, látva annak eredményét, nevezetesen azt, hogy újratárgyalták az ügyet és helyt adva a fellebbezésünknek érvénytelenítették a táblabíróság ítéletét, így érvényben maradt a Diszkriminációellenes Tanács határozata, amiben megállapította, hogy a Belügyminisztérium törvényt sértett.

Ettõl persze még igaz marad az, hogy 2020 Húsvétján az ortodox egyház mindenféle privilégiumokat élvezett, de bár él a remény, hogy ez még egyszer nem fog megtörténni. Mi pedig kaptunk egy újabb bíztatást arra nézve, hogy van értelme annak amit teszünk, mert ha ritkán is, de eredményekre is vezet.

Az alkotmány 108. cikkelye értelmében a törvények végrehajtását megszervezendõ a kormány határozatokat fogadhat el. Ugyan ebben tételesen nem szerepel, de azért következik belõle, hogy egy kormányhatározattal mindössze részletezni szabad egy törvény végrehajtását, az nem megengedhetõ, hogy a kormány egy határozatával hozzátegyen a törvényhez, olyan kötelezettséget írjon elõ, ami a törvényben nem szerepel, illetve abból logikusan nem levezethetõ. Márpedig a kormány pontosan ezt tette, amikor az 1206/2001-es kormányhatározattal olyan utasításokat fogadott el, amelyek túlmennek a 215/2001-es törvény elõírásain, s például azt írják elõ, hogy a települések bejáratainál szereplõ névtáblákon a magyar név a román alatt kell szerepeljen, illetve hogy a közintézmények esetében azok magyar megnevezése külön táblán kell szerepeljen, amit a román megnevezést tartalmazó tábla alá kell elhelyezni.

Ez önmagában még nem volna olyan nagy baj (habár közintézmények esetében esztétikailag is jobban néz ki, ha a két névtábla a bejárat két oldalán, szimmetrikusan van elhelyezve), de ráadásul hivatkozási alapként használja egy bizonyos parlamenti képviselõ, aki azon elõírásokra hivatkozva számos pert indított egyéb kétnyelvû feliratok esetében, azt követelve, hogy a magyar változat a román alatt szerepeljen (hadd érezzük, hogy mi magyarok alárendelt, másodrendû állampolgárok vagyunk). S ugyan a Polgári Eljárási Törvénykönyv tételesen tiltja az ilyen analógiát (rögzítve azt, hogy egy ilyen elõírás kizárólag az adott konkrét esetre vonatkozik), szinte mindig kerültek bírók, akik ezt az elõírást sértve helyt adtak az illetõ kérésének, aki így az igazság bajnoka és a törvényesség õre szerepében tetszeleghetett, így nyerve el azt az ismertséget ami végül a parlamenti bársonyszékbe juttatta.
További hasonló ítéletek megszületését (mert ilyen perek még vannak folyamatban) ezek szerint csak úgy lehet megelõzni, hogyha sikerül érvényen kívül helyeztetni az említett kormányhatározat amúgy is vitatható elõírásait. Következésképpen augusztusban egy petíciót intéztünk a kormányhoz, amiben jeleztük, hogy a szóban forgó elõírások jogalap nélkül kerültek be az 1206/2001-es kormányhatározatba és kértük, hogy töröljék onnan.
Ugyan a petíciót a kormányhoz intéztük (a megoldása tehát a kormányfõ feladata lett volna), választ rá a Fejlesztési, Közmunkaügyi és Közigazgatási Minisztériumból kaptunk, s abban az áll, hogy mivel a Közigazgatási Törvénykönyv hatályon kívül helyezte a 215/2001-es törvényt, így az annak végrehajtását szabályozó 1206/2001-es kormányhatározat is hatályát vesztette, tehát a kérésünk értelmetlen, nem végrehajtható.
Ez a válasz már csak azért is meglepõ, mert a petícióban jeleztük, hogy a kormányhatározat a Közigazgatási Törvénykönyv hatályba lépése után is érvényben maradt, de sebaj, újabb levélben hívtuk fel erre a tényre a minisztérium figyelmét, megjelölve benne azt a törvénycikkelyt is, ami ezt elõírja.
Ezek után akár azt is válaszolhatták volna, hogy elnézést tévedtünk, de egy ilyen válasz Romániában elképzelhetetlen, mert mint köztudott itt a hivatalok soha nem tévednek. Éppen ezért a pontosításunkra ez a válasz érkezett.

Így nem maradt más választásunk, ismét kénytelenek voltunk a bírósághoz fordulni, s azt kérni, hogy élve törvényes lehetõségével, az érvénytelenítse a feliratok konkrét formájára vonatkozó elõírásokat. Ez már csak azért is megteendõ, mert 2004-ben a parlament elfogadott egy törvényt ami a többnyelvû feliratokra vonatkozik, s amiben nincs arról szó, hogy a különbözõ nyelvû változatokat miképpen kell elhelyezni, s így jelenleg az a helyzet, hogy úgy általában a kétnyelvû feliratok esetében a szabály csak annyi, hogy a különbözõ nyelvû változat ugyanazon típusú és méretû betûvel írandóak, miközben létezik két kivétel (a települések és a közintézmények névtáblája), amelyek esetében a szabály az, hogy felül románul s alatta a kisebbségi nyelven (például magyarul). Következésképp törvényes például egy olyan kétnyelvû felirat, amiben az angol változat van felül s alatta a román, míg egy település-táblán a magyar név csak a román alatt szerepelhet, ez pedig nyilvánvaló diszkrimináció, mert nyelv függvényében létezik különbség a többnyelvû feliratok megítélésében.

Végezetül – így magunk közt – még hadd jegyezzük meg azt, hogy ennek a pernek szinte mindegy mi lesz a kimenetele, ugyanis ha a nyerünk, akkor a bíróság törli a problémás elõírásokat s azokra hivatkozva attól arrafele nem lehet pert indítani vagy ítéletet hozni, ha ellenben a bíróság a minisztériumnak ad igazat és azt állapítja meg, hogy az 1206/2001-es kormányhatározat már nincs érvényben, akkor lényegében ugyanott vagyunk. Éppen ezért némi derûlátással állunk bele ebbe a perbe, bízva abban, hogy az erre fordított idõ, pénz és energia meg fog térülni.

2020 végén egy állampolgár petíciót intézett Maros megye prefektusához, anyanyelvén, azaz magyarul. Arra némi nógatás után választ is kapott, de román nyelven, amivel természetesen nem volt megelégedve, ezért újból a prefektushoz fordult, kérve a magyar nyelvû választ. Mire azt a választ kapta, hogy márpedig olyat hiába vár, mert a Belügyminiszternek a petíciók megoldására vonatkozó 33/2020-as számú rendelete a 20. cikkelyben kimondja, hogy a petíciókra román nyelven kell válaszolni.
Az illetõ ezzel nem volt megelégedve, ezért tavaly februárban a Diszkriminációellenes Tanácshoz fordult, s azt kérte, hogy az:

• állapítsa meg hogy a prefektus is és a minisztérium is diszkriminált,
• ezért büntesse meg õket,
• kötelezze a prefektust hogy válaszoljon a petíciójára magyarul,
• kötelezze a minisztériumot arra, hogy hozza összhangba a rendeletét a kisebbségek nyelvhasználatára vonatkozó törvényes elõírásokkal, illetve hogy
• kötelezze õket arra, hogy tegyék közzé a sajtóban az ODT határozatát.
  

A panaszt a Tanács idén júniusban bírálta el, s az illetõ a tegnapi nap kapta kézhez a 352/2022-es Határozatot, aminek az érdemi része így néz ki.
Az eredmény ugyan elég távol áll attól, ami elvárható lett volna (mert a figyelmeztetés nem valami súlyos büntetés egy prefektusnak, aki ráadásul visszaesõ; a Minisztériumot nem büntették meg annak ellenére, hogy megállapították hogy a rendelete diszkriminatív; csak ajánlásokat fogalmaztak meg és egyik bepanaszoltat se kötelezték semmire; illetve nem kötelezték a bepanaszoltakat a határozat közzétételére), így ha halvány is, de egy sárga lap, amire késõbb majd lehet hivatkozni. Például abban a perben amiben a Székely Figyelõ a bíróságtól kérte, hogy az kötelezze a Belügyminisztériumot a 33/2020-as Rendelet megváltoztatására, de alapfokon elvesztett, a fellebbezés tárgyalása pedig e hónap 25-én lesz a Legfelsõ Ítélõ- és Semmitõszéken.

Az ADEC-féle perek visszatérõ témája az, hogy kétnyelvû feliratok esetén a román változat felül kell legyen, a másik pedig alatta. Az már csak a román jogrendrõl állít ki nem túl hízelgõ bizonyítványt, hogy ugyan ennek az elvárásnak nincs jogalapja (a témában érdemes megnézni a legfrissebb – a baróti – eset fejleményeit itt), az ilyen pereket az ADEC meg szokta nyerni. Ugyanis a bíróságok el szokják fogadni azt, hogy az 1206/2001-es Kormányhatározattal elfogadott utasításoknak a települések illetve intézmények névtáblájára vonatkozó elõírásai általánosíthatóak minden más esetre.
Ez természetesen nem igaz, azok az elõírások csak abban a két esetben érvényesek, miközben létezik egy általános érvényû törvény, ami a 6. cikkelyben mindössze annyit rögzít, hogy a román és a más nyelvû szöveget ugyanakkora betûkkel kell írni és hogy a két változat egy grafikai egységet alkosson. A sorrendrõl, a szövegek elhelyezésérõl semmit.
Ha pedig ez így van, akkor elmondható, hogy az említett névtáblákra vonatkozó elõírások egyenesen diszkriminatívak, mert egy román és angol nyelvû szöveg esetében akár az is lehetséges, hogy az angol felül van s a román alatta, miközben egy székelyföldi helységnév-táblán a magyar név kötelezõen a román alatt kell szerepeljen. De túl ezen, a lényeg az, hogy ha egy törvény tartalmaz egy általános szabályt, akkor egy alacsonyabb rendû jogszabály (egy végrehajtási utasítás) nem tartalmazhat azzal ellentéteset.
No de ha a bíróságokat nem sikerült meggyõzni, próbálkozzunk más úton, konkrétan hogy ezt az állítólagos érvet húzzuk ki alóluk. Ezért petícióval fordultunk a kormányhoz, s azt kértük, hogy az említett utasítások elõírásait hozzák összhangba a törvénnyel, konkrétan töröljék belõlük a sorrendre vonatkozó részeket. Ebben még azt is jeleztük, hogy a helyi közigazgatási törvény nem hatalmazta fel a kormányt, hogy ilyen részleteket szabályozzon, tehát hatásköri túllépést követtel el azzal, már csak azért is szükséges megtenni amit kérünk. A biztonság kedvéért azt is jeleztük a kormánynak, hogy ugyan a helyi közigazgatási törvény helyét idõközben átvette a Közigazgatási Törvénykönyv, de az 1206/2001-es Kormányhatározat érvényben maradt, tehát nem tárgytalan a kérésünk.
A petíciónkra pedig ez a válasz érkezett a közigazgatási minisztériumból, magának a miniszternek (!) az aláírásával. Mint látható, ebben azzal utasítják el a kérésünket, hogy a szóban forgó kormányhatározat már nincs is érvényben. Teszik ezt annak ellenére, hogy erre számítva direkt jeleztük nekik, hogy ez nem igaz. Így kénytelenek voltunk újabb levélben jelezni ezt nekik, immár konkrétan megjelölve azt a törvénycikkelyt is, ami az állításunkat alátámasztja.
S most várhatjuk, hogy második körben milyen kifogást találnak ki.