I. Székely ima, 2019

„Te, aki rendezed ezt a nagyvilágot,
Juttass nekünk is egy kicsi boldogságot.”
Széllyes Sándor: Székely karácsony

Uram! Ha lesz egy kis időd,
(sűrű évszázadok vannak, nemde?)
ne hagyj minket cserbe’!
Ne feledkezz rólunk: vedd elő az aktánk,
bár egy fokkal, jobb sorsot szabj ránk!
Nem amerikás, pezsgős gazdagságot,
de örömöt, nyugalmat s dolgos szabadságot.
Mert szorított a cipő száz éve is, de másként,
mi nem akarjuk a másét, de a magunkét nem adnánk,
sokunk megszaladott, de mi már nem szaladnánk.
Anyánk nyelvét pedig tépik, apánk nevét pedig vinnék,
kaszálót, erdőt, szántót, bölcsők helyét s temetőkét,
égetnék az arcunk: szégyelljük, hogy vagyunk;
utunkat sározzák, vadásszák csillagunk.
Hordták már a búzát csűrből, gabonásból,
kilopták az igét, a pappal, a palástból,
lökték fiainkat sortüzek elébe,
vágták koporsónkat – gyújtósnak, miszlikbe.
Mondtak hazátlannak, ki idegen a tájon,
mit több száz éve verssel – szerelmesen, áldón.
Sűrű évszázadok voltak: csaltak, csalogattak.
Uram! Segíts, segélj a székely-magyarnak,
ne hagyj minket cserben, ne hagyj minket veszni!
Szeress meg egy kicsit, mert mi nagyon tudunk szeretni!

II. Lyukad a szívem Istenem!

Lyukad a szívem Istenem!
Tán csak a helye tátong?
Falta valami éhesen,
vadul, veszettül rágott.
Lyukad a szívem Istenem!
Nem tudom miért történt:
valami szép volt s igaz volt,
s most rútul összetörték.
Lyukas a szívem Istenem!
Csak állnak félhomályban,
kikben elhalt a szeretet,
kikben csak gonoszság van.
Lyukas a szívem Istenem!
Hívnak, hogy közéjük álljak,
az életem, ne hagyd,
még közébük szárad!

III. Uram! Legyél te irgalmas…

Uram! Legyél te irgalmas, de igazságos
is legyél. Sok az árus és vegyes a portéka,
s ki mérgező gondolatát csodaszerként adja,
ne szánd meg te azt: bűnhődje
mit bűne ér, ne engedd a gyónás
csodaszerét hatni! Uram! Te végetlenül vagy
irgalmas, de vagy-e milliomod annyira igazságos,
hogy kik a jóságot éjnappal köszörülik, magad elé
vedd azokat s tanítsd a szívüket a szép
szerelmére, buta kezüket a jót megfaragni,
szemüket törvényed szerint látni?! Uram!
Kik a rosszal fajtalankodnak, kiknek sötétszobák
labirintusa a lelkük, hallásukat ne hagyd
te azoknak a hazugság hullámhosszán,
egyenesítsd ki az ő járásukat, tövéig de
nyírd a hitványságot és az ármányt.
Uram! Irgalmad nem nyomoríthatja
az igazság számadóját: tenmagad.
Ha más nem használ, hát verd meg,
verd meg bottal a barmokat!

IV. Nem egyforma biz’ a vétek

Jóistenem, én Istenem!
Behunyom a gyermekszemem,
becsukom a felnőttet is:
nézz meg engem így is, úgy is!
Én is nézem, én is látom,
annyi pompás szamárságom,
szinteszép balfékségem,
savanyúra maszkolt képem,
a hogyismondjam szántszándékot,
hogy már a jószívem is sokat kopott.
De mégis, hisz tudlak annyi jelben,
megoldom a gyermeknyelvem,
megoldom a felnőttet is,
az ember ahogy van, úgy vét is.
De mérhetnéd kiben több az ármány,
jegyezhetnéd, ki fut meg gyáván,
ki ha esküszik azt meg is szegi,
ki a szépet rommá teszi.
Nem egyforma biz’ a vétek,
én csak egy kis súly’zást kérek,
s kulcsolom a gyermekkezem,
szorítom én felnőttelen,
szorítom a felnőttkezem,
s kulcsolja a gyermek velem.

V. Istenem! De megcsúfolnak.

Mert mindenben, mindenhol, mindenkor ott vagy
Istenem, de megcsúfolnak. Veszik mocskos szájakra
a neved, csontozzák a szereteted, foltozgatják szennyes
módjuk, bujtogatják sok bolondjuk, mutatják a hit
fonákját, kerülik a hűség táját. Istenem! De megcsúfolnak.
Mondják maguk szabadabbnak, szent törvényid, mint, hogy égi,
mennyi félős mégse féli, csak a pénzért remeg nagyon,
érte anyját veri agyon, s mennyi döngeti a mellét,
adna becsületből leckét, s mikor nem látják elorozza,
mások álmát s bútorozza. Istenem! De megcsúfolnak.
Istenem! De megcsúfolnak. Törpe-félék magasodnak,
árnyékuk messze nyúlik, borulunk, mint a kuglik, s már
nem tudom, hogy kit sajnáljak (s hogy jó szó erre a sajnálat?),
Téged, akit nem keresnek, vagy minket, akit megkerestek,
s tömik belénk, ami hazug, fejünkön a nehéz satuk.
És mert mindenben, mindenhol, mindenkor ott vagy,
ezért ugyan, kit okoljak (s vajon jó szó erre, hogy okollak?)
Téged, akit nem találnak, vagy magunk, kiket megtaláltak,
annyi retkes, rühös rosszal, de meg nem küzdünk a gonosszal,
csak hajtjuk fejünk térden alól, karám való nekünk s akol.

Nem sajnállak, nem okollak, Veled vagyok: nem panaszollak,
egyszer-egyszer, de nyújtsd a kezem, néhanapján nyisd a szemem,
hízlald meg a türelmemet, erősítsd a szerelmemet,
egy-egy kicsit: csak biztatónak, s tarts meg engem jónak!

VI. Érveink fogyatkoznak

Érveink fogyatkoznak Istenem,
gyermekeink feleselnek szemtelen,
nevetik az üggyel-bajjal dolgaink,
válogatják féltő-óvó szavaink.
Repülnének esztelenül, szárnyatlan,
a kísértés, én Istenem, számtalan,
hívja őket nem létező csodatáj,
sok plasztik ábránd kis szívükbe betalál.
Adj Istenem szép életet ő nekik,
s legyen úgy, hogy szép életük szeretik,
add, hogy lássák, melyik is a tiszta sor,
hogy a jószándék is gellert kaphat valahol!
Adj Istenem, sok mosolyt az arcukra,
mert komolytalan, ki a mosolyt nem tudja,
hogy teremjenek, tudjanak s ha lázadnak,
tudják helyét büszkeségnek s alázatnak!