Kész van a gyermekkötetem kézirata… Pásztor Andrea , a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Szaklíceum IX. B. osztályos tanulója nagyon szép illusztrációkkal lepett meg (lásd pl. a vers alattit). Köszönöm szépen Neki! Imádom az ilyen együttállásokat: tehetséges, ügyes, szép! Na és az a bizonyos PONT: Andrea nagygalambfalvi. A szülőfalu. Kányádi Sándor több szempontból is meghatározó az életemben, a verses könyv mottója is tőle van… A könyv valamikor, valamilyen formában meg fog jelenni, mert Sanyi bácsi is ezt írta:
„De a kikericsek,
a bátor őszikék
arra bátorítnak:
ne félj, nincs minden veszve még.”
Kányádi Sándor
A FOLYTON TÚLZÓ DUGÓHÚZÓ
Ide figyeljenek kérem!
Vagy ezer dugót kitéptem,
s higgyék nekem nyugodtan el,
biz’ egy sem tört közülük el.
Precíz vagyok s magabiztos,
csak dicsérjenek, sose tilos,
nálam még nem volt dugulás,
mondhatni nemesi vonás.
Húztam parafát a cárnál,
jobb vagyok hét fakanálnál,
rongyszőnyegre bor nem futott,
minden cseppje célba jutott.
Az meg pláne természetes,
seprő s lőre rettenetes,
litty-löttyel nem foglalkozom,
csak borásszal vitatkozom.
Nem is lehet már más a cél,
nyelem s a végem krómacél,
még kinyitok pár üveget
azután nyugdíjba megyek.
(Na most ebből az volt igaz,
mit a barátunk most falaz,
hogy miért, hát értsük meg mi,
szegény roppant mód szégyelli.
Húzta bizony rendületlen,
egy városi kerületben,
hol a törzsvendég nyakra-főre
megszomjazik a seprőre.
Nem láttál még annyi dugót,
mibe egy nap belefutott,
törte, nyúzta, szakította,
nem volt erő a pultosba.
Reggel pontban hatkor nyitás,
szombaton sem volt lazítás,
vörös borról, fehér borra,
felejtené, nem is csoda.
Egyszer egy idegen fazon,
táncot ropott az asztalon,
a legdrágább pezsgőt kérte,
ő az orosz cárnak nézte.
S ha nem lenne bőven elég
-alig mondtam el a felét-,
éjszaka is dolgoztatták,
a nagykaput vele fogták!)
