örökkétig
örökkétig járni
azt az egy helyet
nem elmélkedni
csak lenni józanul
belétaposni
magunk hadd
keményedjen
az évszázadok
sírbolt teteje
döngjön az
ég alja
hét határ vele
ne legyen
nagyapánk
csontjából
selejtes bumeráng
ne kongjon
megrogyott
templomunkban
árva miatyánk
ne hordja
szét nevünk
a szél se
sötétben fürdő
lélek s ne
hátunkon másszák
az eretnekséget
örökkétig tudni
azt az egy helyet
folyton úgy jössz meg
a szemeid köré vasalt ráncok
úgy gyűlnek mint gyerekek
polcán a ragasztani való
játék s a halogatott határozások
melyekre naponta miatyánkot mondasz;
folyton úgy jössz meg mint
aki nem futamodott csak
kilépett friss levegőt szívni
sétálni a verandán Holdat
távcsövezni évszakról
napszakról leváló időben
megszellőztetni a gondokat;
s ilyenkor olyankor eszedbe jut
az az öregházból kisurranó
kilencvenévnyi bánat
kit mindiglen visszavisznek
s aki csak azért is nekivág
éjszakánként a sötétnek
Magyarósról földúton
mezítláb Amerikába
mennyi ránc fér el egy arcon?
a szabadság jajszava
ellenmottó:
„s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,
fő-e új méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…”
József Attila: Thomas Mann üdvözlése
Rángákkal, imákkal mozgatják a földet,
vajon kié az Isten, ki elévett?
Örvénylik Európa, fekete lyukká válik,
taposd meg Picassot és töröld le Vivaldit!
Felfedezők mögött konkvisztádor had jön,
hogy akarva-akaratlan vagy tévedésből öljön.
Akasztófaárnyak gyűlnek és sikátorszerelmek,
ami felvett és megtartott, éppen az, elejtett.
A szabadság jajszava szopránosul íme,
nemzetté, mi nemzett vakulva végzi be.
S mi gyóntatjuk a bábát, de hitetlenné lettünk,
felgyújtottuk magunk, tehettük? Nem. Igen. De tettük.
Sötétedik ez a kor s mit rendelünk végül,
a talapzat elkorhad, a gyilkos megbékül.
Hórihorgas keresztek, sarlók kalapácsok
nem intéztek ennyit, nem ástak ily árkot,
mely fölött imákkal, rángákkal mozgatják az eget,
vajon kié az isten, a bűn s a büntetés megett?
falovon
B-nek
“Falovam nagyot nyerít,
egyhelyben vágtatok.
kódolatlan égbolt,
magányos hintalógalopp.”
Quimby-Hintalógalopp
a költő falovon üget
és mint a gyermek
vágtát képzel
árkot és magasságot
Istent és bizonyosságot
és mert szeret
szüntelen szerelmet
rímek örökké virágzó
rétjeit tudatlanságába
titkos titokzatos
alagutakat és mozdulatlan
ólomkatonákat a
kivégzőosztag helyére
Téged örököltelek
„Aki ezt a szülőföldet szereti, a legnehezebb emberi sorsot szereti.”
Cs. Szabó László
téged örököltelek s már
mindegy is ki és mit beszél
nekem eleven úgy vagy
mint anyám tekintete
nem a szemek gömbje
de a féltés titkai
nem a kitépett és
bevarrt könyvlapok
nem az íróasztalok
tévesztett történelme
nem az izgága
paragrafusjelek
nem a számok
kataszterek káosza
nem a közülünk
kivált mindentudók
s nem a hogy kerültek
közénk prókátorok
nem! én téged örököltelek
Nyárád feletti égbolt
nagyapám vésőnyomát
a székelykapuk indáiban
versek csengését és
tanulságát a meséknek
nem telekkönyvet és pecsétet
de kertvéget és vajasalma-fát
temetőoldalt kocsidöglesztőt
és hűséget mibe belepusztulok
hím…nusz
“Öröktől belémkaroló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!”
Nagy László: Himnusz minden időben
karomat metsző ölelések
koponyám lyuggató szavak
szívemig szúrt könnyes kések
Én szeretlek!
De te, te szereted magad?
imákból font káromlások
hidegrázásból szőtt nyarak
gyönyörből vesszőfutások
Én szeretlek!
S te vajon szereted magad?
szükségünk kemény fekhely
veríték vér és híg csatak
belőlünk Istenem jóságot emelj
Én szeretlek!
És szeretném, hogy szeressed magad!
mintha ellenségek
én drága barátom
hűtelen barátom
mért lettünk ily olcsók
olcsók miért lettünk
szívvel feketézünk
emlékeken győzünk
metszünk egymás nyakán
egymás nyakán metszünk
zablánkat harapjuk
zsebeljük a múltunk
isszuk a sok mérget
sok jó mérget iszunk
mintha ellenségek
tűz víz füstje lennénk
árnyékot terítsz rám
rádterül az árnyék
én drága barátom
hűtelen barátom
nagyon olcsók lettünk
olcsók lettünk nagyon
s jaj a megbocsátás
Isten szemén szikra
vissza mi nem lépünk
nem lépünk mi vissza
