Ez még tegnap történt, most jutottam oda, hogy világgá kürtöljem a nagy hírt: sok hét várakozás után végre megérkezett! Ugyanis még szeptemberben döntöttem el, hogy kerül amibe kerül, meg kell szereznem, de a forgalmazónál nem volt raktáron, s azóta hitegettek, hogy hamarosan lesz. De most vége a várakozásnak, megérkezett, íme a bizonyíték:
Hogy mi volt benne? Kis türelem, hamarosan elárulom.
avagy Gyergyószentmiklós ismét példát mutat
Júniusban született a Marosvásárhelyi Táblabíróságon jogerõs ítélet abban a perben, amit Gyergyószentmiklós polgármestere ellen indított Dan Tanasã egyesülete, s melynek tárgya az volt, hogy távolítsák el a városháza homlokzatáról és az épület belsejébõl Székelyföld és a város zászlaját. Mivel a korábbi hasonló perek azt vetítették elõ, hogy az ítélet nem lesz jogszerû, a perbe én is beléptem, hogy szükség esetén tudjam azt továbbvinni az Emberi Jogok Európai Bíróságára.
Alapfokon a törvényszék úgy döntött, hogy a város zászlaja jogszerûen van kifüggesztve tehát maradhat, ellenben Székelyföld zászlaját el kell távolítani. Az indoklás az ország zászlajának a használatára vonatkozó 75/1994-es törvényre hivatkozik, tehát egyértelmûen jogalap nélküli (hisz az csak országok zászlajára vonatkozik, régiókéra nem), ezért a polgármester is meg én is fellebbeztünk, az eredmény pedig az lett, hogy a táblabíróság úgy módosította az alapfokú ítéletet, hogy a város zászlaját is el kell távolítani. Az indoklás pedig egyenesen szürreális, éspedig az, hogy 2010-ben – ekkori a zászló elfogadásáról szóló helyi határozat – a képviselõtestület nem tartotta be azokat a lépéseket, amelyeket a zászlók elfogadását szabályozó 141/2015-ös törvény elõír! Márpedig az közhely, hogy a törvényeknek visszamenõleges hatályuk nincs, minden törvényt csak az elfogadása után kell betartani.
A jogerõs ítélet tehát egyértelmûen törvénytelen, ugyanakkor jogsértõ is, egészen pontosan diszkriminatív, mert egy olyan jogtól fosztja meg a város lakóit (nevezetesen attól, hogy a városháza épületére ki legyen tûzve a város, illetve azon régió zászlaja, amiben a város található), amivel az ország többi településének a lakói rendelkeznek. Erre való tekintettel már az ítélet kihirdetésekor jeleztük, hogy ezt nem hagyjuk annyiban, a város és lakói érdekei mellett továbbra is határozottan ki fogunk állni, nem tûrjük szó nélkül, hogy Romániában sárba tiporják az elemi jogainkat. Ellenben a további lépésekkel meg kellett várni az ítélet indoklását. Azt végül több hónap késéssel október elején kézbesítették. Azt figyelembe véve, ügyvéddel konzultálva a következõ két lépést jelentettük be ma:
1. Diszkrimináció miatt panaszt teszt az Emberjogi Bíróságon a város több polgára, egészen pontosan a polgármester, több helyi képviselõ, valamint a települési székely tanács tagjai. A koncepció az, hogy nem egyszerû állampolgárok, hanem mind választott, tehát extra legitimitással bíró személyek, akiket egy aláírásgyûjtéssel is megtámogatnak a város lakói, azért, hogy ugyan a jogsértés nyilvánvaló, de nehogy azzal utasítsa el a bíróság a kereset befogadását, hogy az elszenvedett jogsérelem nem jelentõs, mint történt ez a korondi “Községháza” felirat ügyében. A támogató íveket alá lehet majd írni a volt mozi emeletén, az állampolgári irodában, illetve reményeink szerint majd más helyeken is, erre a megfelelõ pillanatban még visszatérünk. Arra kérjük a gyergyószentmiklósiakat, hogy minél nagyobb számban írják alá, azzal segítve a kereset sikerét. Városunk polgármestere azt is kihangsúlyozta, hogy a tét az, hogy mi ragaszkodunk hozzá, hogy az EU és az ország zászlaja mellett a régió és a város zászlaját is használhassuk, összhangban az ország törvényeivel. A per ugyanis formálisan Románia ellen indul, de a cél mindössze az, hogy a bíróság kötelezze az országot arra, hogy tartsa tiszteletben a saját alkotmányát és törvényeit. A keresetet dr. Karsai Dániel, egy tapasztalt budapesti ügyvéd készíti, aki korábban gyakornokoskodott a strasbourgi bíróságon, tehát jól ismeri az eljárást, így reményeink szerint sikerre fogja vinni az ügyünket.
2. A tisztességes eljáráshoz való jog megsértése, illetve diszkrimináció miatt én egy külön panaszt nyújtok be még a héten az Emberjogi Bíróságra. Ennek két oka is van. Egyrészt a per részeseként én azért is panaszt tudok tenni, hogy az nem volt tisztességes, az eljárás során a bírók a polgári eljárási törvénykönyv több elõírását megsértettél (túl azon, hogy a zászlótörvény elõírásait visszamenõlegesen alkalmazták, még két egyértelmû példa erre: a felperesnek nem volt személyes érintettsége ebben az ügyben, annak hiányában pedig érvényteleníteni kellett volna a keresetet, ugyanakkor Dan Tanasã nem tette le azt az igazolást amibõl kiderül, hogy joga van képviselni az egyesületet, s aminek a hiánya miatt a székelyudvarhelyi zászlóperben a bíró a törvényes elõírásoknak megfelelõen érvénytelenítette az egyesület keresetét), az ítéletek pedig ellentétesek a törvényes elõírásokkal. A másik ok pedig az, hogy így növeljük a siker esélyét, ha netán az egyik kereset elbukik, ott lesz még a másik.
Azt bizonyítandó, hogy itt nem egyedi esettel, hanem módszeresen elkövetett jogsértésekkel van dolgunk, mindkét keresethez mellékelni fogunk egy listát azon korábbi perekrõl, amelyeket szintén a Dan Tanasã egyesülete indított futószalagon, s amelyekben a szentmiklósihoz hasonló módon jogszerûtlen és diszkriminatív ítéletek születtek.
Végezetül szeretnénk köszönetet mondani a Székelyföldért Társaságnak, mert az õ hathatós segítségük nélkül most nem tudnánk ezeket a bejelentéseket megtenni, hisz például õk voltak azok akik felkutatták számunkra a megfelelõ ügyvédet és õk biztosítják a honoráriumát is.
1.
Legutóbb három hete számoltam be itt arról, hogy két újabb eljárást indítottam, s akkor is jeleztem, hogy szerintem ez a követendõ út minden jogsértés esetén. Következésképpen folyamatosan figyelem a sajtót és az interneten elérhetõ közösségi tereket, s indokolt esetekben újabb eljárásokat indítok. Ezt tettem múlt hónap 26.-án, amikor a Realitatea televíziót mûködtetõ cég ellen tettem büntetõ panaszt egy a honlapjukon közzétett gyûlöletkelõ írás miatt. A cég az írást közzétette a Facebookon is, aminek az lett az eredménye, hogy záporoztak a gyûlölködõ, illetve fenyegetõ hozzászólások. Ismét egy olyan eset tehát, amikor nem csak gyanítható, hogy az írás gyûlöletkeltésre alkalmas, hanem bizonyítottan gyûlöletet keltett, s nem is kicsit. Az már csak a hab a tortán, hogy direkt felhívtam a figyelmüket arra, hogy törvényt sértenek, de a fülök botját se mozdították, nem törölték se a cikket, se a hozzászólásokat.
2.
Fejlemények vannak a tavaly szeptemberben a prefektus ellen tett panaszom ügyében is, amirõl legutóbb szeptemberben számoltam be. Az ügyészség végzése ellen természetesen fellebbeztem a megyei fõügyészhez, jelezve neki azt, hogy az ügyészség nem a panaszomat vizsgálta ki hanem valami mást, s ugyanakkor felhívtam a figyelmét a rendõrség hamis állításaira is. Hamarosan érkezett a fõügyész végzése is:
Ebben a fõügyész megerõsíti az ügyészség végzését, s teszi ezt úgy, hogy fittyet hány nem csak az eredeti panaszomban és a fellebbezésemben leírtakra, de még az ügyet “kivizsgáló” rendõr megállapításaira is. Az indoklása az, hogy csak az minõsül hivatali visszaélésnek, ha a közhivatalnok egy törvényben elõírt kötelességet szeg meg, márpedig itt egy kormányhatározat elõírásainak a megszegésérõl van szó, tehát ez nem tekinthetõ hivatali visszaélésnek. Írja ezt olyan körülmények között, hogy jómagam is több törvény elõírásaira hivatkoztam, de még a rendõr is azért javasolja a panaszom ejtését, mert szerinte a prefektus nem sértette meg az általam jelzett törvényeket. Tehát: én törvénysértés miatt teszek panaszt, a rendõr azt írja, hogy nem történt törvénysértés, s erre jön a megye fõügyésze (tehát nem János bácsi felszegbõl), s azt írja le, hogy itt egy kormányhatározat megsértése a téma. Ilyen körülmények között az már egyáltalán nem meglepõ, hogy egy szót se pazarol arra, hogy az ügyben eljáró rendõr miket enged meg magának. Ezek szerint ez természetes, mindennapos, szót sem érdemel.
Ez ellen a végzés ellen panaszt tettem a bíróságon, december 12.-én lesz a tárgyalás, majd beszámolok róla.
3.
Újabb szakaszához érkezett a 2015 õszén elkobzott tûzifa ügye is, amirõl legutóbb június elején számoltam be, ugyanis kézhez kaptuk az ítélet indoklását, amiben a törvényszék bírái megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant. Ez röviden a következõképpen hangzik:
– Csak akkor szabad 0.1 köbméter fát fuvarlevél nélkül szállítani, ha az forgalmazott fa (vagyis ha valaki által korábban megvásárolt fáról van szó), márpedig ebben az esetben nem bizonyosodott be, hogy ilyen fáról lenne szó, tehát a küszöbérték nem érvényes, ezért nem volt szükség mérésre s ezért jogos a büntetés. Ezzel a kijelentéssel csak két gond van, mindkettõ igencsak jelentõs. Egyik az, hogy ha a bírónak kételyei vannak a tényállást illetõen, akkor kötelessége (mondom kötelessége!) azt tisztázni minden lehetséges módon, azért, hogy igazságos ítéletet hozzon. Erre ebben az esetben még bár kísérletet sem tettek a derék bírók. A másik már kicsit nagyobb szellemi erõfeszítést, no meg némi következetességet igényel. Ugyanis ugyanezen bírók azt is leírták, hogy a kihágást a rendõrök saját szemükkel állapították meg, márpedig egy rendõr személyes megállapítása hivatalból igaznak tekintendõ. Nomármost: annak idején én bemutattam a rendõröknek a fa vásárlását igazoló számlát, s ennek alapján õk beleírták a jegyzõkönyvbe, hogy a fa az én tulajdonom. Ha tehát a bírók következetesek, akkor igaznak tekintik azt, amit a rendõr a saját tapasztalása alapján leírt, s ennek alapján levonhatják a biztos következtetést, miszerint forgalmazott fáról van szó.
– Az elkövetett tett súlyossága (?), társadalmi veszélyessége (?) teljes mértékben indokolja azt, hogy azért kemény pénzbírságot róttak ki. (Tehát ez szükséges ahhoz, hogy elrettentõ példaként álljon mások elõtt, s azok meg se próbálják csak úgy szállítgatni a saját tûzifájukat.) Kommentár nélkül!
Ezzel után csak természetes, hogy ezt nem hagyjuk annyiban, tegnap postáztam Strasbourgba az ezzel kapcsolatos keresetet.
4.
Végezetül egy régóta folyamatban levõ történet legfrissebb fejleményérõl. Gondolok itt a 2014-ben útjára indított felhívásra, aminek nyomán ez idáig 62 székelyföldi önkormányzat fogadott el az ország közigazgatási átszervezésével kapcsolatosan a kormányhoz intézett petíciót. Ezek sorában a legutolsó Torja volt, s mint az összes többi esetben, ezt a határozatot is megtámadta a prefektus. Az a helyi képviselõ aki a határozat elfogadását kezdeményezte, beavatkozási kérést nyújtott be a törvényszékre, amiben leírta, hogy ebbe és ebbe a perbe szeretne érintettként beavatkozni, s kéri a törvényszéket, hogy a prefektus keresetét utasítsa vissza. Mit dönt erre a törvényszék? Tessék leülni, bekötni a biztonsági öveket és jól megkapaszkodni: tekintettel arra, hogy a kérésnek nincs tárgya (!), nem lehet eldönteni, hogy az kapcsolódik-e az adott per tárgyához, ezért a kérést elutasítja. Az illetõ fellebbezett és kifejtette, hogy a kérésének bizony van tárgya, tehát a törvényszék döntése értelmetlen és jogszerûtlen. Így az ügy átkerült a Brassói Táblabíróságra, az pedig a fellebbezést azzal utasította el, hogy a törvényszék helyesen állapította meg, hogy a beavatkozó nem bizonyította, hogy személyes érdekeltsége lenne beavatkozni a perbe, s ezen az alapon jogosan utasította el a kérést.
Ha valaki netán többszöri újraolvasás után sem ért semmit, az ne csodálkozzon, hisz egyértelmû, hogy a brassói bírók a törvényszék olyan megállapítására hivatkoznak, amit a törvényszék nem tett, s ugyanakkor teljes mértékben figyelmen kívül hagyták a beavatkozó eredeti kérését és fellebbezését.
Ezek után nem csoda, hogy az illetõ is az Emberjogi Bírósághoz fordult, a keresetét hétfõn postázta az ügyvédje.
Ennek kapcsán nem tehetem meg, hogy ne jelezzem, hogy Székelyföldön 149 önkormányzat van, s ha ebbõl levonjuk a román többségüeket, még akkor is egy 62-nél jóval nagyobb számot kapunk. Van tehát több tíz olyan önkormányzat, amelyik még meghozhatja ezt a határozatot, állást foglalhat az ország közigazgatási átszervezésérõl. Én csak bíztatni tudom õket, hogy tegyék ezt meg. A határozat mintáját kérésre bárkinek megküldöm.
A bankok gyakran az elégedetlenség céltáblái, legyen szó az utca emberérõl, avagy politikusokról. Hogy azok ilyenek meg olyanok, megnyúzzák az embereket, átverik apró betûs részekkel, stb, stb. Kétségtelen, hogy ezekben a kritikákban szok lenni több-kevesebb igazság, de azért nem árt körülnézni, hogy a banki tevékenység oldalvizén még kik és hogyan profitálnak.
Ott van például az állam. Igen, az aki a polgárok védelmezõjeként lép fel, s pocskondiázza a kapzsi, pénzsóvár bankokat, de ugyanakkor maga is beszáll a nagy népnyúzási akcióba.
Konkrétan: Ha az ember jelzálog-kölcsönt vesz fel, akkor az ugyebár azzal jár, hogy a telekkönyvbe bejegyzik a terhet a garanciát képezõ ingatlanra. (Ez ellen senkinek nem lehet kifogása, elvégre a bank valóban nem jótékonysági intézmény, kell tehát legyen garanciája arra nézve, hogy a pénzét vissza fogja kapni.) Ha pedig ez így van, akkor logikus, hogy a hitel törlesztése után ezt a terhet töröljék. Az ember a józan eszével azt gondolná, hogy ez egy banális dolog, a hitelt adó bankfiók igazgatója küld egy pár soros átiratot a telekkönyvi hivatalnak, amiben tájékoztatja, hogy XY nekik már nem tartozik, tehát a telekkönyvbõl törölni lehet azt a bejegyzést, s ennek nyomán a címzett elvégzi a kért módosítást. Összesen pár perc munka a két ember részérõl, banális semmiség.
No de mi van a valóságban? A bankfiók igazgatója megírja az átiratot, de azt nem a telekkönyvi hivatalnak küldi el, hanem átadja a hitelét épp törlesztett ügyfélnek, õ pedig nem a címzettnek kell elvigye (ezt még örömmel megtenné, miután egy nagy terhet sikerült letenni a válláról), hanem egy közjegyzõhöz, aki annak alapján készít és hitelesít egy másik nyilatkozatot, lényegében ugyanezzel a tartalommal. Az késõbb alá kell írja a bankigazgató, majd a közjegyzõ és a telekkönyvi hivatal lefolytat egy pingpong meccset némi iratokkal. A számlát pedig a szerencsétlen ügyfél fizeti, akinek a meccs végén kezébe adnak egy telekkönyvi kivonatot és 5 darab nyugtát, amibõl kettõt a telekkönyvi hivatal, hármat meg a közjegyzõ állított ki. Ezek végösszege (tessék leülni és jól megfogózkodni) 291,13 lej! Amibõl 140 azonnal az államé, a maradék elsõ körben a közjegyzõnél marad, de késõbb egy része szintén az állam zsebébe vándorol. S az ember ezt azért fizeti, hogy a telekkönyvbe a teher rovatva beírják azt a két szót, hogy “nu sunt”. Ezek után joggal tehetõ fel a kérdés, hogy ebben az egész hitelezési folyamatban tényleg a bank a legnagyobb gazember?
Ez volt benne:
“Az állam jogalkotói nagylelkûségétõl függnek a kisebbségi jogok
A napokban zajlott Strasbourgban az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának plenáris ülése, ahol többek között megvitatásra került a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartájában foglalt elõírások megvalósításáról szóló jelentés, valamint a kétnyelvû pályázati ûrlapok kapcsán a több mint 150 háromszéki civil szervezet és történelmi egyházi képviselõ által aláírt petíció is.
A Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartája az egyetlen keretegyezmény, amely a kisebbségi nyelvek védelmére szolgál és az Európai Kulturális Örökség részeként elismeri ezeket a nyelveket, és az Európa Tanács 47 tagállamából eddig 25 fogadta el. A Charta több elõírást tartalmaz, az országok maguk választják ki, mit vesznek át, majd rögzítenek saját belsõ jogrendjükben. Fontos elõírása a Chartának, hogy a kisebbségek képviselõivel közösen válasszák ki az elfogadott elõírásokat. Magyar Anna, a Csongrád Megyei Közgyûlés alelnöke a kongresszus által készített Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartájában foglalt elõírások megvalósításáról szóló jelentés raportõre, már korábban tájékozódott az ügyben Kovászna megyében.
A témában tartott sajtótájékoztatón Grüman Róbert, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke, az Európa Tanács Önkormányzati Kongresszusának tagja elmondta: „Felszólalásomban elmondtam, hogy sajnos a realitás a tagállamokban más, a kisebbségi jogok bõvítése, így a többnyelvûség is az állam úgynevezett jogalkotói nagylelkûségétõl és a többség döntésétõl függ, illetve attól, hogy milyen kényszerítõ ereje van az állam által elfogadott és ratifikált nemzetközi egyezménynek. Mint tudjuk, sajnos nem elég nagy a kényszerítõ erõ. A gyakorlatban azt látjuk, hogy a helyi és regionális önkormányzatok számára az állam nem biztosítja azokat a szükséges költségvetési alapokat, amelyek lehetõvé tennék ennek a Chartának az alkalmazását, egészen pontosan, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárok is anyanyelvükön fordulhassanak az állami és közigazgatási hatóságokhoz.”
Az alelnök összegzésként kiemelte, több javaslat is szerepel az elfogadott jelentésben: kormányzati szinten különítsenek el a többnyelvûséget elõsegítõ költségvetési forrásokat; a kormány ne akadályozza a helyi és regionális önkormányzatokat a többnyelvûség alkalmazásában; minden kormány tegyen konkrét lépéseket annak érdekében, hogy védje a nyelvi sokszínûséget és támogassa a helyi és regionális önkormányzatokat, hogy fenntarthassák a többnyelvûséget, a többnyelvû ügyintézést; továbbá, minden kormány fontolja meg, hogy regionális nyelvi státust kapjanak azok a történelmi regionális vagy kisebbségi nyelvek, ahol az ezeket a nyelveket beszélõ lakók száma vagy aránya megköveteli.
A strasbourgi plenáris ülésen megfigyelõként részt vett Klárik Attila, a megyei önkormányzat Külkapcsolati, európai és nemzetközi ügyek szakbizottságának elnöke is, aki beszámolt arról, hogy a Monitoring Bizottság ülésén napirendre tûzték a több mint 150 civil szervezet által benyújtott beadványt, valamint a tavaly márciusban a Székely Nemzeti Tanács által beadott, a helyi zászlók kitûzésére vonatkozó petíciót is. A civil szervezetek által benyújtott petíció kapcsán szót kapott a román küldöttség vezetõje, aki a Kovászna megyei kormánybiztosi hivataléval azonos álláspontját ismertette. A bizottság döntése értelmében az említett két esettel kiemelten foglalkoznak jövõ évben, amikor egy megfigyelõ küldöttség látogat az országba az Európa Tanács részérõl.
„Románia a Regionális és kisebbségi nyelvek chartáját 2007-ben fogadta el, illetve iktatta saját jogrendjébe (azaz ratifikálta), ám a törvénynek mai napig nincs egységes, konkrét alkalmazási módszertana, a helyi önkormányzatokra bízza ennek az alkalmazását ott, ahol a nyilvántartott kisebbség lakossághoz viszonyított aránya eléri, vagy meghaladja a 20 százalékot. Így ahány közigazgatási egység, annyi értelmezés és megoldás. A kongresszus közvetítésével, többek között, azt is követelnünk kell, hogy országos alapokból, egységesen fordítói központokat hozzanak létre minden olyan közigazgatási egységben, amelyre vonatkozik a törvény, vagy az önkormányzatok keretén belül mûködtessék külön erre a célra leosztott költségvetésbõl, megfelelõ szakapparátussal az elméletben megoldott, gyakorlatban ellehetetlenített valós kétnyelvûséget. Egyébként többnyire minden szinten visszaköszön az, hogy általában megszületik az európaiság nevében egy kerettörvény, de nincs meg hozzá a megfelelõen egyértelmû alkalmazási módszertan és hozzárendelt pénzügyi alap” – fogalmazott Klárik.
Kovászna Megye Tanácsa meghívására az Európa Tanács jövõ évben, május 28-30. között Bálványoson tematikus konferenciát és bizottsági ülést szervez a Többnyelvûség a helyi és regionális önkormányzatokban témában.
Kovászna Megye Tanácsának sajtóirodája
2017. október 23. „
Ennek kapcsán úgy gondolom pár dolgot célszerû rögzíteni:
1. Amikor kezdtek érkezni Strasbourgba azok az önkormányzatok által elfogadott, az ország közigazgatási átszervezésével kapcsolatos határozatok, amelyeket ezek a testületek a Székely Nemzeti Tanács felhívása nyomán fogadtak el, ugyanez a bizottság arra a következtetésre jutott, hogy az Románia belügye, nem foglalkoznak a témával. Ahhoz képest komoly elõrelépés az, hogy most úgy határoztak, hogy a két beadványban jelzett gondokkal kiemelten fognak foglalkozni jövõben, amikor esedékes annak a felülvizsgálata, hogy Románia miképpen tartja tiszteletben a Helyi Autonómia Európai Chartáját. Ez már egy kisebb gyõzelem, elvégre nyilvánvaló, hogy mindkét esetben megsértette azt, mást nem állapíthatnak majd meg az ide látogató jelentéstevõk.
2. Szintén gyõzelem volt már az, hogy a fent említett jelentés elkészítését Magyar Annára bízták, mert így garantálható volt, hogy az nem fogja a szõnyeg alá seperni a valós problémákat. Az alelnök asszony pedig igen alapos munkát végzett (biztos lesz aki emlékszik rá, hogy Székelyföldre is ellátogatott a jelentés elõkészítése során, hogy itt gyûjtött konkrét adatokra tudja alapozni a következtetéseit), ami túl azon, hogy jó kiindulási alap jövõbeni lépesek megalapozásához, egyúttal pár szöget is bevert a mintaértékû román modell koporsójába.
3. Végül gyõzelem az is, hogy az Európa Tanácsnak egy egész szakbizottsága látogat el Székelyföldre, tart itt kihelyezett ülést, ami egy igen nagy lehetõség arra, hogy szembesítsük õket az itteni valós helyzettel, s ezáltal támogatókat nyerjünk Székelyföl ügyének. Ennek kapcsán, összehasonlításképp is érdemes felidézni, hogy amikor tavaly a nyelvi charta ellenõrzõ testülete látogatott Romániába, akkor a román kormánynak még sikerült elérnie azt, hogy Székelyföldet messze elkerüljék. Nincs kétségem afelõl, hogy ezzel most is próbálkoztak, de a jelek szerint sikertelenül.
4. Mindezek azt támasztják alá, amit egy ideje mondogatok, nevezetesen hogy érdemes aktívan és intenzíven külpolitikával foglalkozni, s kiemelten az Európa Tanácsban, mert az az a fórum, amelyik rendelkezik megfelelõ kompetenciákkal és eszközökkel (még ha nem is túl acélosak azok), amelyekkel a legfõbb gondjaink orvosolhatóak. S lám már az is milyen sokat tud jelenteni, ha annak egy testületében (a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusában) van egy szál székely ember, aki végzi azt a munkát, amire vállalkozott. A következtetés magától adódik: több erõforrást kell ebbe a irányba koncentrálni.
Azt mindenki láthatja/hallhatja nap mint nap, hogy a magyarellenes jogsértések csak szaporodnak Romániában. Azt is régóta mondom, hogy ezek ellen jogi lépéseket is tenni kell. Két ilyen lépésrõl számoltam be ma délelõtt a sajtó képviselõinek, s amit ott elmondtam, azt nyilván megosztom azokkal is, akik a blogomat olvassák. Nézzük hát:
1. Az udvarhelyi miccses provokációt ismeri mindenki, annak kapcsán – állítólag – több különféle panasz született annak szerzõje, illetve azt kommentáló sajtósok ellen. Ezek közül egyik, a B1 televízió szerkesztõje, Radu Banciu, ahelyett hogy magába szállt volna, nagy hangon kikelt az õt bepanaszoló Mikó Imre jogvédõ szolgálat, illetve a Diszkriminációellenes Országos Tanács ellen, s negyed órán keresztül szapulta õket, illetve úgy általában a magyarokat. A mûsor felvételét aztán a Youtube-on is közzétette az adó, azzal a megjegyzéssel, hogy még Hitler idejében sem fordult elõ ilyen, hogy magyarok fogják kivizsgálni azt a panaszt, amit szintén magyarok tettek ellene. Hogy miképpen jön Hitler a magyarokhoz az számomra talány, de az tény, hogy a felvétel – okulásképpen – ma is megtekinthetõ itt. Ebben Banciu a rá amúgy jellemzõ, enervált, sértõdött és az objektivitásra még bár nem is törekvõ módon fakad ki, sértegeti a panasztevõt, a magyarokat úgy általában, meg a diszkriminációellenes tanácsot, ami törvénytelenül mûködik, csak a magyarok eszköze amivel az ártatlan románokat bántják. Hab a tortán, hogy elismétli azokat az alaptalan vádakat, amik miatt panasz született ellen, hetekkel azután, hogy az ügy minden része tisztázódott, s õ is tudhatta, hogy a “milicista” által megvádolt elárusító nem sértett se törvényt, se a románokat. Mindez igencsak alkalmas arra, hogy felkeltse a magyarok elleni gyûlöletet, márpedig az ilyen cselekedetek bûncselekménynek minõsülnek. Következésképpen sértett félként (elvégre tagja vagyok a megrágalmazott közösségnek) panaszt tettem az adó, illetve a szerkesztõ ellen. A várható kimenetel szempontjából jogosan merülhet fel a tisztelt olvasóban az aggodalom, hogy vajon a hatóságok is úgy értékelik-e az elhangzott mondatokat amint én (vagyis gyûlöletet szítónak), ilyen téren a jó hír (habár ez a kifejezés itt óvatosan szólva is ambivalens) az, hogy a felvétel alatti nézõi hozzászólások ezt tökéletesen alátámasztják, igencsak gyûlölködõek (addig el, hogy a magyarokat mind el kell gázasítani Auschwitzban), tehát nem egy feltételezéssel van dolgunk (miszerint alkalmasak arra, hogy gyûlöletet szítsanak) hanem bizonyított ténnyel (gyûlöletet szítottak).
A történet külön pikantériája az, hogy az adó honlapján közzé van téve az etikai kódexük, s a szóban forgó szerkesztõ ama mûsorával annak is több elõírását megsértette, kezdve azzal, hogy a mûsorok korrekt módon kell tájékoztassák a nézõket az érvényes törvényekrõl, segítve ezzel õket a törvényt követõ magatartás gyakorlásában, s befejezve azzal, hogy a vélemény-mûsorokban sem szabad tényeket tagadni.
2. A másik panaszt jó ismerõsünk, Dan Tanasã ellen tettem, akit egyáltalán nem hatott meg az, hogy a tavasszal panaszt tettem ellene a Diszkriminációellenes Országos Tanácsnál, ugyanúgy folytatja magyarellenes, gyûlöletkeltõ ténykedéseit, nem csak a blogján, hanem a Facebookon is. Példa erre a kilencedikén közzétett bejegyzése, amiben a csíkrákosi polgármester elleni perrõl számol be, s azon túl hogy örvendezik azon, hogy újabb községházáról sikerül bírói segédlettel a magyar megnevezést eltávolíttatnia, ráadásképpen a megye prefektusát is megvádolja, mert szerinte ezt a “munkát” amit õ végez a prefektus kellett volna elvégezze. Mondanom sem kell, hogy ez nem igaz, a prefektus intézményére vonatkozó törvény tételesen kimondja, hogy prefektusnak kötelessége azt biztosítani, hogy a megyében élõ magyarok tudják használni anyanyelvüket a közintézményekben, tehát nem harcolnia kell a magyar nyelv használata ellen, hanem védeni azt.
Másik példa egy 2015-ös írása, amit most ismét közzétett a Facebookon, s amiben azon háborog, hogy számos rádió- és tévé-adó sugároz az ország területén magyar nyelven. Itt is megpróbálja félrevezetni az olvasókat azzal, hogy ez törvénysértõ lenne, miközben az írás végén közzétett hivatalos levélben az audiovizuális tanács tájékoztatta õt arról, hogy a kisebbségek nyelvén sugárzó adókra nem érvényes az az elõírás, hogy románul kell feliratozni az adásokat. Ez azonban még semmi, utána jön a lényeg, hogy ezek az adók mind gyanúsak, a román állam nem ellenõrzi az adásaikat (mi az hogy, mondjuk mi) ki tudja mikre bujtogatják a magyar közösséget. Mert ami magyar az mind gyanús, az ország egységére tör, Erdélyt akarja elszakítani. Azt már mondanom sem kell, hogy ezzel is elérte a kívánt hatást, a hozzászólásokban kapnak bõven nem csak az országot eláruló politikusok, de a magyar közösség is (a cigánytól és a lovak nyelvétõl kezdve az immár klasszikus “kifele a magyarokkal az országból”-ig).
Ugyan a büntetés ezen bûncselekmények esetében nem túl szigorú (maximum 3 év börtön), de mindkét esetben súlyosbító tényezõ, hogy folyamatosan követnek el ilyen cselekményeket, azok amiket fennebb (és a két panaszban) említek csak friss példák, de ha valaki utánanéz, akkor ilyeneket tömegével lehet találni.
Csak a rend kedvéért teszem hozzá végezetül, hogy nem vagyok naiv, korábbi tapasztalataim (például ez) megtanítottak arra, hogy a hatóságok hozzáállása ilyen esetekben jellemzõen nem korrekt, de ki tudja, hátha lesz olyan is, hogy a panasz egy tisztességes, nem elfogult ügyész kezébe kerül. Ha pedig nem, akkor is kötelezõ ezt az elsõ kört megfutni, csak utána lehet nemzetközi bírósághoz fordulni.
Hosszú hónapok és ismételt kérések után végre kézhez kaptam a jogerõs ítéletet ami abban a perben született, amit a hírhedt Tanasã méltányos, európai, stb. egyesülete indított városunk polgármestere ellen, mert az nem volt hajlandó a felszólítására levenni a városházáról a város és Székelyföld zászlaját. Amint arról a sajtó korábban beszámolt – https://szekelyhon.ro/aktualis/zaszlopert-veszitett-dan-tanas-ellen-gyergyoszentmiklos -, alapfokon még csak a székely zászló eltávolításáról döntött a megyei törvényszék, ez ellen mindhárom fél fellebbezett, s azok közül – láss csodát! – az ADEC fellebbezését tartotta megalapozottnak a táblabíróság, így a jogerõs döntés értelmében a városháza homlokzatán csak az ország és az Európa Tanács zászlaja maradhat. A 12 oldalas ítélet elsõ hat oldala összefoglalja az elõzményeket és a felek kéréseit, a hetedik oldaltól kezdõdik a lényeg, vagyis ez:
Románul tudóknak igen tanulságos olvasmány az egész, feltéve ha ismerik valamennyire a hazai jogrendet illetve törvényeket. Mivel az ilyenek vannak kevesebben, illetve hogy ne maradjanak ki az élvezetekbõl a románul nem tudók sem, pár jellemzõ részletet lefordítottam, s alább azokhoz némi magyarázatot fûzök.
Kezdjük azzal, hogy a perrendtartási törvény értelmében ha a felperes jogi személy, akkor a keresethez mellékelni kell egy igazolást arra nézve, hogy az azt aláíró jogosult aláírni. Ez egy friss és hitelesített igazolás kell legyen attól a bíróságtól, ahol azt a jogi személyt bejegyezték, s arra szolgál, hogy a keresetet megkapó bíróság legyen biztos abban, hogy az illetõ jogi személy létezik, s hogy aktuálisan az a vezetõje, aki a keresetet aláírta. Ez egy logikus feltétel, hisz egy nevet kitalálni és egy pecsétet elkészíteni nem áll ki nagyból a mai világban, tehát igen könnyû kitalált cég vagy egyesület nevében pereket indítani, feleslegesen dolgoztatva a bíróságokat. A mi derék Tanasã mesterünk ilyen igazolást egyetlen keresetéhez sem mellékelt, így ehhez sem, s ezt nyilván szóvá tette a polgármester is meg én is, mert a törvény értelmében ez kötelezõ formai követelmény, hiányában a keresetet annak érdemi megvizsgálása nélkül kell elutasítsa a bíróság. Magától, hivatalból. Hogy ezt egy esetben sem tették meg a bírók (jaj bocsánat, van egy kivétel, pont a legutóbbi, Székelyudvarhely esetében) az már magában gáz, de amit ez a három bíró mûvel, az már csúcs. Ott olvasható az ítélet 7. (a fenti részlet 1.) oldalán: szerintük elégséges, hogy Tanasã letette az egyesület statútumának a másolatát. S még az sem zavarja õket, hogy abban az áll, hogy alapításkor, vagyis 2014-ben Tanasã lett az elnök, tehát az már egyáltalán nem biztos, hogy egyáltalán létezik még az egyesület, vagy hogy még mindig ugyanaz az elnöke. Fontos ugyanakkor tisztázni, hogy a törvény világosan fogalmaz, egy hitelesített igazolást kell letenni, a statútum tehát semmiképp nem elfogadható. Legalábbis ez áll benne most. Persze megeshet, hogy a centenárium tiszteletére a parlament majd módosítja a törvényt, s beleírják, hogy kivéve ha a felperes Tanasã és a per tárgya a székelyek szívatása.
Másik kizáró jellegû feltétel az, hogy csak az fordulhat bírósághoz, akit személyesen ért jogsérelem vagy kár. Lehet hivatkozni a közérdekre is, de azt csak másodlagosan, ha az közvetlen kapcsolódik a személyes sérelemhez. S akkor mit olvasunk a 9. (3.) oldalon: hát azt, hogy a felperes a keresetében a közérdekre hivatkozik. Csak arra. Mert nincs semmi személyes érintettsége, mi is lenne. A keresetet ilyen esetben is hivatalból kellene elutasítsa a bíróság, a panasz érdemi megvizsgálása nélkül. Nem tették, habár kértük, majd kértük másodfokon is, az eredmény pedig ez: a bírók megállapítják, hogy a felperes a közérdek megvédése érdekében cselekszik, márpedig erre neki joga van, mert ez szerepel a statútumában. Márpedig egy jó romániai bíró számára evidencia, hogy az ADEC statútuma az nagyobb erõvel bír, mint a parlament által elfogadott törvény.
A következõ gyöngyszem a 10. (4.) oldal alján található. Ennek elõzménye az, hogy Székelyföld zászlajának kitûzése kapcsán a polgármester jelezte, hogy regionális zászlókra vonatkozó törvény nem létezik, s minden ilyen esetben irányadó a helyi közigazgatásról szóló törvény azon elõírása, miszerint a helyi autonómia azt jelenti, hogy a helyi hatóságok szabadon dönthetnek minden olyan kérdésben, amit egy törvény nem ad más hatóság hatáskörébe. Ezen elõírás alapján teljes mértékben jogszerû kitûzni a városházára Székelyföld zászlaját. Erre jön a három bíró Marosvásárhelyrõl, s azt állítják, hogy a dolog pont fordítva van, a polgármester csak olyasmit tehet meg, amire õt valamilyen törvény tételesen felhatalmazza. Ezt õk jogelvnek nevezik, de valahogy elfelejtik megjelölni azt, hogy hol található ez leírva. Megeshet, hogy ennek a mulasztásnak az a prózai oka, hogy ilyen szabály nem létezik? Tekintettel az általam említett törvényes elõírásra, minden kockázat nélkül lehet nagy összegben fogadni, hogy ez pont így van.
De még hátra van a bírói teljesítmény csúcsa, Csimborasszója, non plusz ultrája, ami a 11. (5.) oldalon van részletesen kifejtve. Lényege röviden az, hogy a város zászlajának a 2010-es elfogadása nem volt törvényes, mert a képviselõtestület nem tartotta tiszteletben a 2015-ben kiadott 141-es törvényben leírt eljárás! Mit lehet erre mondani? Szégyellheti magukat azok a helyi képviselõk, akik még bár arra sem voltak képesek, hogy 5 évet elõre lássanak az idõben. Mert az valóban vérlázító, hogy 2010-ben nem tartottak be egy olyan szabályt, amirõl minden valamire való jövõbelátó tudhatta, hogy a parlament mindössze öt évre rá, 2015-ben törvényben fogja rögzíteni. Persze a vétek egy része a mienk, a város lakóié, akik ilyen gyenge alakokra adtuk annak idején a szavazatunkat, rajta hát, homokot a fejekre!
Komolyra fordítva: magára valamit adó, négy osztályt bukdácsolva elvégzõ utcaseprõ számára is evidencia, hogy minden törvény csak az elfogadása pillanatától alkalmazandó, a visszamenõleges hatás az fizikai nonszensz. S akkor jön három bíró, akik képesek egy ilyet leírni, s ennek alapján ítélkezni, megfosztani egy várost attól a jogától, hogy a zászlaja ki legyen tûzve a városházára. Ez a pofátlanság (elnézést, de ez a helyes kifejezés) olyan szintje, amit nehéz lehet überelni.
Habár inkább ne kiabáljam el, vannak még folyamatban ADEC perek…
avagy a hatósági gátlástalanság csúcsai
Minekutána hónapokon keresztül nem tett eleget egy jogerõs ítéletnek megyénk prefektusa, tavaly szeptember elején panaszt tettem ellene hivatali visszaélés miatt. Az ügyészség a panasz iktatása után átadta azt kivizsgálásra a rendõrség gazdasági bûncselekményeket kivizsgáló részlegének (az olvasóra bízom hogy tippelje meg miért, tekintve hogy egy közigazgatási jellegû cselekedetrõl van szó, aminek semmilyen gazdasági vonatkozása nincs), ahol a munkát rábízták egy felügyelõre, aki rögvest lázas semmittevésbe kezdett. Azt, hogy a panaszom hova jutott onnan tudom, hogy közel négy hónappal késõbb érdeklõdtem a sorsáról, azt pedig hogy mekkora lendülettel dolgozott rajta a felügyelõ onnan lehet kikövetkeztetni, hogy további két érdeklõdés, illetve a benyújtás elsõ évfordulóján elküldött sürgetés nyomán végül kézhez kaptam a munkája “eredményét”, egy szûk két és fél gépelt oldal terjedelmû írásmûvet. A mintegy 5600 leütést tartalmazó mû 2016 szeptember közepe és 2017 június közepe között készült el, vagyis kilenc hónap alatt (ebbõl is látszik, hogy nem volt koraszülés), ami átlag napi 24 leülést jelent, nyolc órás munkaidõvel számolva óránként 3 betût. Az eredmény pedig az alábbi végzés utolsó három oldala lett:
A kép azonban rögtön árnyalásra szorul, mert elolvasva a szóban forgó opust nyilvánvalóvá válik, hogy az idõ egy részét garantáltan az emésztette fel, hogy ki kellett találni, hogy miképpen lehet a tényeket úgy tálalni, hogy azok a kívánt következtetésre vezessenek. Az ugyanis túl átlátszó lett volna, ha a szöveg csak annyiból áll, hogy márpedig a prefektus nem követett el bûncselekményt, keltezés, dátum és aláírás, kellett eléje néhány mondat, amivel azt a látszatot kelti, hogy valóban kivizsgálta az ügyet. S ha kellett, hát megírta derék felügyelõnk.
Az elõzõek fényében már sejtheti a tisztelt olvasó, hogy az egész szöveg elejétõl végéig mellébeszélés, ez azonban csak annak nyilvánvaló, aki ismeri a történetet részletesen. Így akár azzal is vádolható lehetnék, hogy az ügyben érdekeltként csak le akarom járatni az amúgy kiváló munkát végzõ rendõrt. Szerencsémre – neki meg pechjére – az illetõ annyira biztos volt abban, hogy tökmindegy mit ír le, a felettesei azt készpénznek veszik, hogy nyilvánvalóan valótlan dolgokat is papírra vetett. (Ebben az is szerepet játszhatott, hogy nem tudta, hogy milyen dokumentumok vannak a birtokomban. Márpedig vannak.)
Nézzük tehát az utolsó elõtti oldal második felét, ahol egy ilyen mondat olvasható: “Cu toate acestea numitul …“. Magyarul: Mindezek ellenére Andrei Jean-Adrian, prefektusi minõségében már a kivizsgálás alatt álló panasz benyújtása elõtt elküldte a megye minden polgármesterének az 1782/03.02.2016 számú körlevelet, amiben nyomatékosan felszólította õket, hogy ültessék gyakorlatba az 1206/2001-es Kormányhatározatnak a kisebbségek jogaira vonatkozó elõírásait. Igen? No lássuk csak azt az átiratot:
Az elsõ oldalán aláhúzott részben az olvasható, hogy a polgármesterek ellenõrizzék, hogy a településükön be vannak-e tartva az említett jogszabály elõírásai, s a tapasztaltaktól tájékoztassák a prefektust 30 napon belül. S hogy kétség ne férjen ahhoz, hogy a levél mindössze tájékoztatást kér a polgármesterektõl, az utolsó bekezdésben – ismét félkövéren írva – az olvasható, hogy a kér információkat márpedig büntetés terhe mellett juttassák el a Prefekturára 30 napon belül.
Nos, igazat ír a felügyelõ, vagy gátlástalanul csúsztat? Információt kérni arról, hogy betartják-e a törvényt az egyenlõ azzal, hogy felszólítja õket, hogy tartsák be? Nyilván nem. Arról nem beszélve, hogy a jogerõs bírói ítélet arra kötelezi a prefektust, hogy õ maga vizsgálja meg, hogy betartják-e a polgármesterek ama törvényes elõírásokat, s büntesse meg azokat, akik nem. Ami ugye még attól is távol van, hogy felszólítja õket.
Ez azonban még nem minden, nézzük a rendõri írásmû következõ két mondatát, onnan kezdve hogy: “La punctul 6 din aceastã adresã…” Ezek magyarul úgy szólnak, hogy az átirat 6. pontjában az áll, hogy a települések bejáratánál és kijáratánál levõ névtáblák legyenek kétnyelvûek, s ezzel kapcsolatban Maroshéviz polgármestere a 2174/15.02.2016 számú átiratban arról tájékoztatta a prefektust, hogy a város bejáratainál levõ táblákon szerepel a név magyarul is. Most tekintsünk el attól, hogy az a 6. pont nem arról szól amit a rendõr állít, csak azt kéri, hogy tájékoztassák a prefektust, hogy vannak-e kétnyelvû névtáblák a helység bejáratánál, s nézzük az említett 2174/15.02.2016 számú átiratot, ami történetesen nekem is megvan:
Ott van aláhúzva a 6. pont, amiben az áll, hogy Maroshéviz bejáratainál nincsenek kétnyelvû táblák. Ez már nem csúsztatás, ez egy az egyben egy ordas hazugság. Amit nem János bácsi mond, mikor Mari néni megkérdezi, hogy az este hánykor jött haza a kocsmából, hanem egy rendõr írja le egy hivatalos dokumentumban, aminek büntetõjogi következményei vannak! A rendõr gátlástalanul hazudik, azért, hogy a végén levonhassa a konklúziót, hogy a prefektus nem sértett törvényt!
Kell-e ennél fényesebb bizonyíték arra nézve, hogy a prefektus törvényt sértett?
S milyen állam az, ahol egy hivatalos kivizsgálást végzõ rendõr ilyet megengedhet magának?
Az többé-kevésbé köztudott, hogy mint minden rövid történelemmel rendelkezõ ország, Szlovákia is általában átesik a ló másik oldalára, túlzásba viszi a szlovák nyelv elõtérbe helyezését, olyannyira, hogy közterületen csak elvétve látni más nyelvû feliratot. S ez igaz számos, turisták által gyakran látogatott objektumra is, mintha azt mondanák, hogy aki nem tud szlovákul – ami ugyebár egy világnyelv – annak a szeme világa.
Ha valaki azt gondolja hogy ez felháborító, az most kapaszkodjon meg, mert ez még nem minden. Ezzel a hónap elején szembesültem, amikor ismerõsökkel meglátogattuk a szlovák nemzeti örökség egyik gyöngyszemét: Bojnický zámok-ot. (Fogadok tíz emberbõl kilenc soha nem hallott róla, így voltam ezzel én is ez idáig. De a hiányosság könnyen orvosolható, csak el kell látogatni ide. Azt pedig csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy látogassa meg ezt a csodás várat.) Az épület csak vezetett csoportokban látogatható, befizettük tehát a borsos eurókat, majd elindultunk. Az idegenvezetõ ment elõl, idõnként megállt, mondott valamiket szlovákul, majd ment tovább. S ugyan a látvány szöveg nélkül is lenyûgözõ, egy idõ után elegem lett ebbõl, s megkértem, hogy ha nem túl nagy teher számára, akkor röviden foglalja össze a mondandóját angolul is, mert vagyunk itt páran (voltunk mindenféle nációból), akik nem uraljuk a szlovák nyelvet. A válasz elsõ felétõl majd leültem, mert az úgy szólt, hogy ez számukra tilos. Nem tévedés, szó szerint ezt mondta! Ugyanakkor annak is bizonyságát adta, hogy ez a kór nem fertõzött meg mindenkit, mert hozzátette, hogy ha ott maradunk közel hozzá, akkor minden teremrõl mond pár mondatot csak akkor, csak nekünk angolul. S ezt becsülettel tartotta is, még akkor is, mikor kiderült, hogy mi Erdélybõl érkeztünk és magyarok vagyunk.
Amúgy késõbb kiderült, hogy vannak még hibák ebben a szlovák rendszerben, mert a bálteremben található kiállítás egyik képe alatt például ez olvasható:
Valami megmagyarázhatatlan hanyagságból kifolyólag nem néztek utána, hogy mi is a hivatalos neve ma ama két erdélyi városnak, így még a szlovák nyelvû szövegben is magyarul szerepelnek, ami kész csoda.
S azt is meglepõdve tapasztalhatja az odalátogató, hogy a vár utolsó urának a szarkofágja mellett ki van állítva a korabeli gyászjelentõje is, ami a pesti lapokban jelent meg. Nyilván magyar nyelven. És a kripta boltozata nem szakadt még le.
Ha van netán olyan olvasó, aki a fenti kijelentéstõl nem fetreng eleve görcsösen nevetve a földön, annak álljon itt egy újabb példa arra nézve, hogy mekkora nagy vicc ez a megállapítás.
Már többször volt szó itt a helyi zászlókra vonatkozó törvényrõl, ami nemrég ünnepelte második születésnapját. A szûk két oldalas szövegbõl meredezõ számtalan lóláb közül az egyik a második cikkely negyedik bekezdése, ami elõírja, hogy a zászlóra fel szabad írni a település nevét is, de csak a megye és az ország nevével együtt. Ha valaki nem értené: hogy ne kelljen az embereknek azon filozofálni, hogy vajon hol is található Gyergyószentmiklós, a zászlajára a város nevén kívül kötelezõen fel kell tüntetni azt is, hogy Hargita megye, Románia. Hogy nehogy valaki azt gondolja, hogy Spanyolországban, Németországban, avagy – horribile dictu – Magyarországon van. Bölcs gondolat, ami tekintettel van az emberek egyre romló szintû általános mûveltségére. No meg világosan rögzíti, hogy Románia mettõl meddig terjed.
Ez az elmélet, nézzük a gyakorlatot.
A két év alatt kemény, kitartó munkával a kormánynak kereken öt település zászlaját sikerült elfogadni, tételesen: Cernavodã (Konstanca), Dragomiresti (Dâmbovita), Mioveni (Arges), Bertestii de Jos (Brãila) és Gyüreg (Giroc, Temes). Az öt elfogadott zászló közül négyen rajta van a település neve is. De csak a neve, se megye, se ország! Ellenkezik a törvény elõírásaival? De még mennyire! Zavarta ez a kormányt? Ugyan, dehogy!
S most képzeljük el mi történne akkor, ha bekopogna a kormányhoz mondjuk Csíkcsicsó polgármestere egy olyan zászló-tervvel, amire az van ráírva, hogy “Ciceu – Csíkcsicsó”. Én szinte látom és hallom a felháborodott asztalcsapkodást, az arcnak mutatóujjal való ütögetését, az égre fordított szempárokat és a Törvény betûjének szigorú ismételgetését.
Tegnap az EMI-táborban Izsák Balázs ezt mondta:
“Az SZNT mindent megtesz, hogy fenntartsa az önrendelkezési igényt, noha közhatalommal nem rendelkezünk, forrásaink is korlátozottak.”
Ennek kapcsán rögzítsünk pár tényt:
1. A Székely Nemzeti Tanács 2008 októberében döntött arról, hogy a Statútumot harmadszor is benyújtja a parlamentbe. A határozat utolsó mondata így hangzik: “A törvénytervezetet állampolgári törvénykezdeményezésként kell benyújtani, vagy olyan parlamenti képviselõk révén, akik elkötelezettjei Székelyföld autonómiájának.”
2. 2008 és 2015 között nem került olyan képviselõ, aki a benyújtást vállalta volna.
3. 2015 júniusában a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács együttes ülésen létrehozta az állampolgári bizottságot, amelyik feladatul kapta a Statútum népi kezdeményezésként való benyújtását. Tehettük ezt azért, mert a fenti állítással szemben közhatalommal mindannyian rendelkezünk, lehetõségünk van törvénykezdeményezéseket tenni a parlament asztalára.
4. Az állampolgári bizottság 2015 szeptemberében hivatalosan, közjegyzõ elõtt megalakult.
5. Látva azt, hogy a bizottság több mint egy éven keresztül semmit nem tett, 2016 novemberében a Székely Nemzeti Tanács gyergyószéki küldöttei új bizottságot hoztak létre és elindították a Statútum benyújtásának a folyamatát.
6. 2017 január 26-án a Statútum megjelent a Hivatalos Közlönyben. Már csak egy lépés volt hátra ahhoz, hogy a parlament asztalára kerüljön, össze kellett gyûjteni július 26.-ig százezer támogató aláírást.
7. Az aláírásgyûjtés végül elmaradt, mert a többi széki tanács és a Székely Nemzeti Tanács vezetõi azt gyakorlatilag bojkottálták. Izsák Balázs január 26-án ezt nyilatkozta: “Most nem fogunk aláírásgyûjtést szervezni, mivel a polgári kezdeményezést nem az SZNT, hanem a GYSZT által megalakított kezdeményezõ bizottság indította el … Az SZNT és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) tavaly júniusban közösen arról döntött, hogy elsõ lépésként az a kívánatos, hogy az erdélyi magyar közösség parlamenti képviselete terjessze a törvényhozás elé a Székelyföld autonómiastatútumát. Ha ez nem sikerül, akkor a második megoldás lenne a polgári kezdeményezés.”
8. Ezzel szemben a 2015 júniusi határozatban ez áll: “Tekintettel arra, hogy az arra felkért parlamenti képviselõk nem vállalták Székelyföld autonómia statútuma tervezetének újbóli benyújtását … Közösen hozzák létre azt az állampolgári bizottságot, amely a parlament elé fogja terjeszteni Székelyföld autonómiastatútumának a tervezetét.”
A következtetéseket ki-ki maga levonhatja.
Azt továbbra is csak találgatni lehet, hogy pontosan miért látogatott ma Iohannis elnök Székelyföldre, de az jól latható, hogy sokat törték elõtte a fejüket a tanácsadóival, hogy milyen is legyen a látogatás. Ezt jól példázza az, hogy azt a napot nézték ki erre a célra, amikor este már a dicsõ román hadsereg hõstetteirõl emlékeznek meg a hegyen túl, ellensúlyozandó azt, hogy a nap nagyobbik felét a székelyek közt tölti.
Ugyanakkor arra is számítottak, hogy így vagy úgy de szembesülni fog a székely zászlóval. Ugyanis a nyilvánosságra került felvételeken jól látszik, hogy amikor Ráduly Róbert elõvette az ajándékát (amit személyesen nem vett át, kínosan ügyelt arra, hogy ne készülhessen róla olyan álló vagy mozgókép amin kezében tart egy székely zászlót, de vissza sem utasított, egy munkatársa vette át), akkor már adták is a kezébe a román zászlót, amit széles mosollyal nyújtott át cserébe Csíkszereda polgármesterének. Ezt a gesztust ki-ki vérmérséklete szerint értelmezheti (jól megmutatta az izgága székelyeknek, hogy melyik zászló számít itt, stb.), de a jelek szerint egy dologgal nagyon nem számolt. Ha ugyanis az eszébe jut, garantáltan nem teszi ezt.
Mire gondolok? Ez egy hivatalos látogatás, van egy vendég és vannak vendéglátók. Akarva, akaratlanul némi protokolláris szabályok érvényesek tehát. Egyik ajándékot ad, a másik viszonozza. Egy ilyen helyzetben igen nagy bárdolatlanság lenne nagy értékû ajándékra csecsebecsével válaszolni avagy fordítva. Ráadásul ebben az esetben a két ajándék jellege (mindkettõ zászló) is erõsíti azt, amit az elnök garantáltan nem szeretett volna üzenni: nevezetesen hogy a két zászló egyenértékû. No de ez mar megtörtént, visszacsinálni nem tudja, köszönjük hát meg neki ezt a gesztust, s ha ettõl arrafele valaki becsmérli a székely zászlót, nem törvényesnek meg egyébnek nevezi, akkor adott rá a válaszunk: ez Székelyföld zászlaja, amit az államelnök ajándékként fogadott és a maga részérõl Románia zászlaját adta cserébe. Értéke pontosan egyezik tehát Románia zászlajának az értékével, s ugyanazon tisztelet illeti meg.
Manapság, amikor a román hatóságok és politikusok újra és újra azt szajkózzák, hogy Románia példaértékûen megoldatta a kisebbségi kérdést, hogy se szeri se száma a jogainknak, igen fontos az, hogy ezzel szemben mi magunk minél tágabb körben, gyakrabban, hitelesebben és változatosabb módon mondjuk el a valóságot. Vagyis az interneten, angolul, dokumentumokkal alátámasztva, írásban képben és hangban.
Ezt a célt akarja szolgálni a Gyergyószéki Székely Tanács új kezdeményezése, egy tájékoztató honlap, ami itt érhetõ el.
Célunk az, hogy minél több jogsértésrõl tudjunk dokumentált tájékoztatást adni, de az oldalon helye van Székelyfölddel kapcsolatos egyéb írásoknak is. A kérésünk éppen ezért az, hogy akit jogsértés ér, vagy tudomása van ilyenrõl, az jelezze azt a jogsegely@sic.hu címen, s mi nem csak tájékoztatót készítünk róla, de lehetõségeink szerint jogi segítségét is igyekszünk nyújtani. Tegyünk közösen a hiteles tájékoztatásért, s az által Székelyföld helyzetének jobbra fordításáért. Mi magunk, mert ezt helyettünk senki nem fogja megtenni.
A román politikának olyan rejtett tartalékai vannak, hogy azt maximum sejteni lehet, de újra és újra azzal szembesülhetünk, hogy a fantáziánk szegényes, szürke és földhözragadt. Mert nézzük csak az utóbbi napok fejleményeit:
A fõ kormánypárt mindenható elnöke kiértékeltette a kormány tevékenységét. Ez nem volna példa nélküli, de az annál inkább, hogy a “kiértékelõ” nem egy szakember volt, hanem egy politikus, ráadásul olyan, aki ellen több büntetõ-eljárás zajlik, márpedig jobb helyeken az ilyenektõl igyekeznek távol tartani magukat a pártok, mert nem mutat jól a külvilág elõtt. No de mirõl is beszélek, hisz egy olyan pártról van szó, amelyiknek az elnökét már jogerõsen elítélték, második büntetõ pere pedig folyamatban van. A történet tehát csak azt a magyar közmondást erõsíti, hogy zsák a foltját megtalálja.
A román politikában járatosabbakat az egyáltalán nem lepte meg, hogy a pártelnök ezalatt végig arról beszélt, hogy esze ágában nincs leváltani a kormányt, nyilvánvaló volt mindenkinek, hogy a kiértékelés eredménye az lesz, hogy a kormány nem végzett jó munkát, mennie kell. S láss csodát, ez is történt.
Igen ám, de itt a történet a pártelnök számára is váratlan fordulatot vett: a miniszterek (egy kivételével) testületileg lemondtak, de a miniszterelnök megmakacsolta magát, s lemondás helyett mondásba kezdett: elmondta azt, amit õ eddig tagadott, de köztudott volt: hogy a pártelnök totális hatalomra tör, s az egész kutyakomédiának az oka az, hogy õ ezt megelégelte és megpróbált a kormány valódi fejeként viselkedni.
Ez volt az a pillanat, amikor a rekordok könyvének szerkesztõi csomagolni kezdtek, mert világossá vált, hogy hamarosan több világrekordot kell Bukarestben hitelesíteniük. S lõn.
Elsõként jött a bizalmatlansági indítvány. A választásokat megnyerõ pártok nyújtották be az általuk nevesített, fél évvel korábban az égbe feldicsért miniszterelnök ellen. (A jobb memóriával megáldottak talán még arra is emlékeznek, amikor a mikrofonok erdeje elõtt állt Dragnea és Grindeanu, s mindketten arra esküdöztek, hogy ez a kormány négy évig fogja vezetni az országot.) S ugyan a léc rezgett, de végül csak sikerült a mutatvány, megbuktatták a saját kormányukat. Világrekord! Mindez nem lett volna lehetséges, ha nem szavaztak volna a kormánybuktatás mellett maguk a kormány tagjai, ezzel felállítva az önkritika világcsúcsát.
De ez mind semmi, jött az újabb csavar. Még meg se száradt a tinta a szavazás jegyzõkönyvén, s a pár nappal korábban testületileg lemondó miniszterek sorra érkeztek a kormánypalotába, egy-egy szabvány-levéllel, amiben visszavonták a lemondásukat, s újra munkára jelentkeztek. Az egyiküket sem zavarta, hogy nemrég még azt nyilatkozták, hogy õk értettek a szóból, ha a párt megvonta tõlük a bizalmat, akkor becsületbeli kötelességük lemondani. De még az sem, hogy aznap õk maguk szavazatukkal erõsítették meg azt, hogy menniük kell a kormányból. Az már csak adminisztratív kekeckedés, hogy ennek a visszavonásnak semmi értelme, hisz a megbuktatott kormány miniszterei ügyvivõként el kell lássák a feladataikat addig, míg meg nem alakul az új kormány. Hogy – hogy nem, ezt egyikük sem tudta, de ezáltal csak azt erõsítették meg, hogy alkalmatlanok bármilyen köztisztség betöltésére.
Következett az új miniszterelnök jelölése, s ennek jogát nyilván maguknak követelték a kormánypártok. Épeszû ember azt gondolta volna, hogy most elõhúznak valahonnan egy bár alkalmasnak tûnõ jelöltet, akirõl ha netán ismeretlen is, de bár rosszat nem lehet mondani. Erre mi történik? Kikeresték a bukott kormány azon tagját, aki a kiértékeléskor a legrosszabb eredményt mutatta fel, ráadásul plágium-vád miatt pár éve a doktori címérõl is lemondott, s õt javasolták miniszterelnöknek! Olyan ez mint a tálentumok példázata, csak fordítva: egy adott szakterületen volt alkalmatlan eddig, most odatették, hogy mutassa meg, hogy képes erre a teljesítményre az összes szakterületen. A plágium-ügyrõl meg a pártelnök azt találta mondani, hogy azzal semmi gond, nem azért kellett az illetõnek a doktori cím hogy abból valami anyagi haszna legyen, s mikor kiderült hogy gond van a dolgozata eredetisége körül, önként lemondott róla. (Az más kérdés, hogy ezzel azt érte el, hogy a sajtó azonnal azt kezdte kutatni, hogy milyen anyagi hasznot hajtott a doktori cím, s igen gyorsan megállapították, hogy éveken át volt egyetemi oktató – ami némi fizetéssel is jár ugye -, márpedig ahhoz elengedhetetlen volt a doktori cím.)
Ekkor az államelnökön volt a sor, aki már korábban bejelentette, hogy csak szakmailag alkalmas, feddhetetlen jelöltet fog elfogadni. Márpedig Dragreaék jelöltje ugye mindkét téren bukásra állt. Ebbõl egyenesen következett, hogy Iohannis azonnal rábólintott. Aszongya: miniszteri teljesítmény nulla, doktori plagizálva, na igen, ilyen emberre gondoltam én is, s azzal megbízta a kormány megalakításával. S következett az újabb rekord: az új kormányban elvétve vannak új miniszterek is, de a többség marad a régi. Azok, akiket nemrég megmértek és könnyûnek találtak. Az újak pedig … hogy is mondjam … talán elég ha annyit mondok, hogy a gazdasági tárca élére egy olyan ember került, aki filozófia szakon végzett, majd szerzett hozzá egy irodalmi mesteri fokozatot.
Ha valaki azt gondolta volna, hogy ez már a csúcs, az alaposan téved. Még fel kellett tenni a mûre a koronát, de nem ért véget úgy június, hogy arra is ne került volna sor. Emlékezzünk csak, miért váltották le a Grindeanu kormányt? Hát azért, mert rosszul haladt a kormányprogram gyakorlatba ültetésével! Márpedig a kormányprogram az szent, az emberek arra szavaztak, ez tehát tûrhetetlen! A gyengén teljesítõ kormánynak fel is út, le is út, jöjjön rögvest egy másik, amelyik tudja a dolgát, amelyiknek ég a keze alatt a munka, amelyik az ötéves tervet négy és fél év alatt fogja teljesíteni! És jött az új kormány. Egy új kormányprogrammal, ami egészen más intézkedéseket, célokat és vállalásokat tartalmaz, mint az elõzõ!
Ez volt az a pont amikor a józan ész tétován feltette a kezét, s halkan bejelentette, hogy õ most egy kicsit elmegy világgá, egy darabig ne keressék.
